Alkatrész a vaskereskedésből

[caption id="" align="alignleft" width="465"] Bádog Böskének (Tin Lizzie) becézték a Ford olcsó népautóját, amelyből máig csaknem kétszázezer példány maradt fenn fotó: Auto Bild Magyarország
[/caption]Tizenötmillió példány alig húsz év alatt – elképesztő mérleg, legalábbis ha tudjuk, hogy mindez 1908 és 1927 között történt. Ennyit gyártottak a Ford T-Modellből Amerikában. Ilyennel jártak az orvosok, a lelkészek, a gazdálkodók. Mindenki kedvelte a strapabíró és olcsó járgányt. Henry Fordnak épp ez volt a célja: tömegárut csinálni az addig luxuscikknek számító autóból. Ehhez olcsó anyagokra, egyszerű alkatrészekre és sorozatgyártásra volt szükség. Fordnak mindez sikerült. A tömegtermeléssel letörte a vasipar árait, az alkatrészek pedig annyira egyszerűek voltak, hogy a vastelepről könnyedén beszerezhető volt bármi, ami hiányzott az autóból.

A kezdetben 825 dollárért kínált járműhöz 1914-re 370, később alig 260 dollárért lehetett hozzájutni. Ezért a pénzért már a gyári munkások is megvehették a T-Modellt. A vidékiek házkörüli munkákra is befogták a 20 lóerős gépet. Felbakolták, és vízszivattyút, körfűrészt meg szecskavágót hajtottak vele. Az egyszerűség persze mai mércével korántsem volt az. Már a T-Modell beindítása is komoly szaktudást és erőt kívánt. Elsőként a benzincsapot kellett kinyitni, amelyet a kocsi alá rejtettek. Ezután a kurblikar melletti szívató kihúzása következett, majd jöhetett a kormány mellé szerelt gyújtáskar fel- illetve a gázkar letolása, végül a kézifék jó erős behúzása. Innen minden pofonegyszerű: kurblizni, amíg a motor felköhög vagy amíg bírja az ember karja. Télen nem volt ritka, hogy indítás előtt kiszerelték a gyertyákat, és a tűzhelynél előmelegítették mindet. Mások égő petróleummal teli tepsit toltak a motor alá, hogy felhevüljön az olajteknő. A krónikák szerint sok T-Modell vált ily módon a tűz martalékává. Amint berregni kezdett a gép, irány a vezetőülés. A gyújtást át lehetett kapcsolni az akkumulátorról trafóra, a benzin-levegő keverékének beállítása után pedig kezdődhetett a száguldás.

A kormánykerék fából, a gázkar vasból, az elindulás pedig korántsem a ma megszokott „sikkes” módon zajlik. „A bal oldali fokozatváltót lenyomva megtartani – szólhatott a korabeli használati utasítás. – Lassan kiengedni a kéziféket, kissé előrenyomni a fokozatváltót, és jobb kézzel adagolni a gázt. Ha kellő a lendület, a fokozatváltót felengedve kapcsolható a kettes fokozat.” A T-Modell akár 70 kilométer per órás sebességgel is száguldhatott. Megálláskor ezért alaposan kellett tiporni a jobb oldali fékpedált, amely a sebességváltó konzervdoboznyi méretű dobjára hatott. S ha mégsem sikerült egy egy manőver? A sérült autókhoz bagóért volt pótalkatrész, amelyet mindenfajta szaktudás nélkül lehetett cserélgetni.

Kurbli alulról felfelé
Az indítás előtti előkészületek végén a sofőr végre megpróbálhatta életre kelteni a motort. A kurblikart a homlokfalra szerelték (és ottmaradt menet közben is). A motor beröffentése korántsem volt női munka. A tekerést az óra járása szerint, alulról felfelé kellett kezdeni, de a kar sosem fordulhatott túl 12 órán. A rántás után újból alulról kellett kezdeni, amíg a négyhengeres, öntöttvas szörnyeteg morogni kezdett.

Pedálok vannak, de más a szerepük
Három pedállal találta szembe magát a T-Modell pilótája a kormányoszlop tövében. A sorrend és a funkció más, mint ahogyan az a mai autóknál megszokott. A mai gázpedálok helyén, a jobb oldalon volt a fék. A középső tehát nem az autó lassítására szolgált, hanem a hátramenetet kapcsolta. Menet közben ennek lenyomásával tönkre lehetett tenni a motort. A bal oldalra a kuplung helyére pedig a fokozatváltó került. Benyomva az egyes (lassú), kiengedve a kettes (gyors) fokozat dolgozott. A gáz pedig kézzel adagolható: a kormány melletti kar a jobb oldalon. Egyszerű igaz?

A nagyi kanapéja
Az utastér puritán, de barátságos: biztonsági öv, index és fűtés nem volt. Klíma helyett viszont voltak nyitható ablakok és előre kibillenthető szélvédő. Az egyetlen műszer a dinamó ampermérője. A vezető mellett kényelmesen elfért akár két utas. A szürke szövetkárpittal borított kanapé ajtótól ajtóig ért. Megszokható egyszerűség, a baj csak az, hogy a motorzajt menet közben lehetetlen volt túlkiabálni.