Dilemma: A férjemet mentsem, vagy az anyámat?

Mire én a tudatomra ébredtem, a nővéreim szinte mind kirepültek otthonról. A legfiatalabb nővérem, Teri tíz évvel volt idősebb nálam, olyan volt egy kicsit, mintha ő volna az anyukám, anyu meg a nagyim. Apu hamar meghalt, talán még láthatta, amint megteszem az első önálló lépéseket, de aztán elvitte egy infarktus. Negyvennyolc éves volt akkor. Anyu, a nővérem és én magunkra maradtunk. A két legidősebb lány addigra az ország másik felébe költözött, családjuk volt, a középső meghalt egy autóbalesetben. Nem sokkal azután a Teri is elment, külföldre vitte egy fiú, akibe beleszeretett. Azóta Hollandiában élnek.

Az én anyámnak szörnyű gyerekkora volt, amolyan klasszikusan hátrányos gyerek volt. Falu, munkanélküliség, sok testvér, alkoholista, agresszív apa, folyton rettegő anya... Csodálom, hogy képes volt öt gyereket tisztességgel felnevelni.
Amikor úgy tizenöt éves lettem, azt mondogatta, én vagyok az ő egyetlen támasza, a mentsvára, egyetlen aranyvirága.
Örültem is, meg nem is. Anyám addigra már hatvan éves volt, gyakran betegeskedett, cukorbaja is volt, magas vérnyomása meg érelmeszesedése. Rengeteg gyógyszert kellett szednie, amiket rendre elfelejtett, vagy szanaszét hagyott és nem talált. Kamasz voltam, éltem volna a kis világomat, szerelmes lettem, sok barátnőm csalt ide-oda, de én általában otthon maradtam anyámmal, hogy ne legyen egyedül.
Jó is meg rossz is volt ez egyszerre: igaz, hogy gyakran szívesebben lettem volna a barátaimmal, anyuval mégsem volt unalmas az élet. Sokat beszélgettünk, hatalmasakat nevettünk, és ami a legizgalmasabb volt, hogy jósolt nekem. Bármiből jósolt, ami csak a kezébe került, kártyából, zaccból, cigaretta hamuból, kilöttyent kávéfoltból, a zsírpecsétből a ruhán. És ami a legszebb volt ebben, hogy a jóslatai mindig valóra váltak.

Egy nap, úgy tizenkilenc éves lehettem, mentem haza az irodából, ahol asszisztens voltam. Csöngetek, semmi. Nyitom az ajtót, kiabálok, hívogatom, semmi. Anyu sehol. Se üzenet, se valami jel, merre mehetett. Pedig olyantájt mindig otthon ült, engem várt, miközben nézte a tévében a kedvenc sorozatait. A lakásban iszonyú rendetlenség volt, szanaszét dobálva könyvek, ruhák, még az edények is ki voltak pakolva  a szekrényből.
Első gondolatom az volt, betörtek, és anyut elrabolták. Kinek kéne szegény, jutott eszembe, de akkor meg arra gondoltam, talán tetten érte a betörőket, ezért megölték, a holttestét pedig eltüntették. Kifutott a fejemből a vér. Mit tegyek, hívjam a rendőrséget? Hiába keresgéltem nyomok után, voltaképpen nem tűnt el semmi. Anyu ékszerei, a spórolt pénzünk, a tartalék valutánk mind-mind a helyén volt. Mi történhetett akkor?
Őrület volt az az éjszaka. Már majdnem éjfél volt, amikor felhívott egy régi ismerősöm, hogy anyám a sarki étteremben ül, és a sokadik somlói galuskát rendeli, miközben meggylikőrt szopogat.
Odarohantam. Rosszat sejtettem. Anyám nem ihat alkoholt, nem ehet édességet, hiszen cukros! Amikor az étterembe értem, és eléálltam, úgy nézett rám, mintha fogalma se lenne, ki vagyok. Anyu, kiabáltam, azonnal hagyd ezt abba, és gyere haza. Az arca meg se rezdült. Egyszerűen csak leborult a székről.
Mentőt hívtunk, kórházba vitték. Kis híja volt, hogy be nem kómált a sok cukortól. A kórházban tartották sokáig, kivizsgálásról kivizsgálásra küldték, mire végre kiderítették, hogy súlyos agyérelmeszesedése van.

Teltek múltak az évek, anyám hol jobban volt, hol rosszabbul. Egy nap megjósolta, hogy jön az igazi.
- Szépítsd ki magad, lányom, nagy nap lesz ez a mai – mondta. Ki tudja, miért, soha nem kételkedtem a jóslataiban. A legszebb pólómat vettem fel, hozzá szűk farmert, tűsarkúcipőt. Még ki is sminkeltem magam, pedig azt csak sátoros ünnepekkor szoktam.
Délután a zebrán majdnem elütött egy autó. Öt centire tudott lefékezni a térdemtől. Ijedtemben ráborultam a motorháztetőre, onnan pedig a földre, amitől szegény sofőr azt hitte, elgázolt. Halálsápadtan rohant oda hozzám, felkanalazott a földről, és hiába tiltakoztam, kórházba vitt. Végigülte velem a sort, és közben végig beszélgettünk. Végre megértette, hogy nem ütött el, csak megszédültem, megijedtem, hozzám sem ért a kocsijával. Mosolyogtam rá, mint a vadalma, mert tudtam, ő az a férfi, akit az anyám aznap reggel megjósolt nekem.

Fél évre rá megtartottuk az esküvőt. A férjem szerette volna, ha az ő lakásába költözünk, de inkább bérbe adtuk, mert én nem hagyhattam magára az anyámat. A férjem lakása nagyobb is, szebb is volt, de anyu hallani sem akart arról, hogy idegen helyre költözzön.
Voltaképpen egészen békésen éldegéltünk úgy öt évig. Akkor anyu egyre rosszabbul lett. Elcsavargott és nem talált haza, nem vette be a gyógyszereit, ha én adtam be neki, amikor nem néztem oda, kiköpdöste a pirulákat, és különböző, elképesztő helyekre dugdosta őket, például a csukott laptopom billentyűi közé, a bugyis fiókomba, a férjem zakójának zsebébe.
Az orvos azt mondta, ezek az agyérelmeszesedés jellegzetes tünetei, és az anyám egyre nagyobb veszélyben van.
Azt javasolta, keressünk neki egy intézményt, ahol egész nap tudnak vigyázni rá, mer akár a lakást is magára gyújthatja, amíg mi dolgozni vagyunk.
Hallani sem akartam erről. Az anyám felvállalt engem negyvenöt évesen, kínok kínjával megszült, keservesen felnevelt, hogy hagyhatnám magára, amikor beteg és kiszolgáltatott?

A minap aztán anyu a fülembe súgta, menjek ki vele az erkélyre, mert mondani akar valamit, amit Gergő, a férjem nem hallhat meg. Kimentem.
- A férjedet megszállta az ördög – morogta az anyám, és villámokat szórt a szeme. – Sürgősen el kell hagynod, vissza kell küldened a lakásába, és soha többet nem találkozhatsz vele. Megértetted? 
- De anyu! – mondtam rekedten. De ő nem hallgatott meg.
Megnéztem a gyógyszereit, persze, hogy megint nem vette be az agyértágítót. Ettől kicsit megnyugodtam, bár a jóslatától a hideg futkosott a hátamon. Talán csak a betegség beszél belőle. Hát persze.
Ám másnap azt látom, hogy anyám vízben áztatja Gergő villanyborotváját a fürdőszobában.
Először fel sem fogtam, mit csinál.
- Távozz tőlünk sátán! – sziszegte, miközben az agyonázott villanyborotvával hadonászott.
Ha Gergő másnap reggel áram alá kapcsolja, azonnal meghal.

Összességében ennyi a történetem. Úgy is mondhatnám, komoly életveszélyben vagyunk. Eddig csak a balesetektől kellet tartanunk, de most már egy potenciális gyilkos is lakik közöttünk. Gergőnek nem is mertem elmondani az egészet. Azonnal elköltözne, és engem is vinne magával. Talán mégis otthonba kéne tennem szegény anyámat? Nem, azt hiszem, ehhez nincs jogom, nincs szívem. Maradnunk kéne, vállalva a kockázatot? Titokban még az is megfordult a fejemben, hogy mi van, ha anyám jóslata megint igaz, és Gergő szerencsétlenséget fog hozni rám. Szeretem a férjem, szeretem az anyám, kérlek, segítsetek, mit tegyek?

Tünde történetét lejegyezte Kóbor Kata

További anyagok:

Dilemma: Elszerette az öcsémet egy idősebb nő! >>>

Dilemma: Élheti a lányom az én életemet? >>>