Igaz történet: Jó férfi, de csak szexpartner?

Pár napja még nem gondoltam volna, hogy én leszek a következő páciens. De aztán megtörtént az, amire rémálmaimban sem gondoltam: Tomi, a barátom bejelentette, hogy mást szeret. Még meg sem értettem igazán, hogy mit is jelent ez a mondat, már össze is csomagolt, és eltűnt az életemből. Próbáltam küzdeni a rám törő szomorúság ellen, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de egy hét után összeomlottam. A kolléganőim – öten vagyunk lányok az osztályon – egyből elfelejtették a saját gondjaikat, és a lelkem ápolásával töltöttek minden percet. Kellemesen csalódtam bennük, nagyon igyekeztek és mindent bevetettek, hogy ne érezzem egyedül magam.

A szokásokkal ellentétben én nem a munkába temetkeztem, hanem igyekeztem minél több szabadidős programot kitalálni magamnak.
Az első időben nem is volt baj. Úgy túlfárasztottam magamat, hogy minden este félájultan dőltem be az ágyba. Ahogy aztán múltak a hetek, egyre inkább szörnyűek lettek az esték, végeláthatatlanok az éjszakák. Álmatlanul forgolódtam és egyfolytában Tomira gondoltam.  „Méteres” karikákkal a szemem alatt jártam dolgozni, nyilvánvalóvá téve a tényt, hogy akármennyire is hangoztattam, nem vagyok még túl a szakításon.
– Szedd össze magad, drágám! – mondta egyik nap Linda. – Ha már nem leszel ennyire zaklatott, megismertetlek egy pasival.
– Talán ne várjunk olyan sokáig – feleltem. – Lehet, hogy addigra öreg nénike leszek…
– Jó, jó, de ez a pasi csak amolyan szexpartner.
– Honnan ismered? – néztem rá.
– Az most lényegtelen. Már nem kavarok vele, ha érdekel. Ő az olyan kis karcsú lányokat kedveli, mint te vagy. Csak barátok vagyunk. Magas, barna hajú, kimondottan jóképű, de nős, és van egy kislánya is. Ez a szépséghibája.
Legyintettem. Nem vágytam senkire - biztos voltam benne, hogy amíg Tomit ki nem törlöm a szívemből, senkivel nem tudom megosztani az életemet, de még az ágyamat sem.

Egy hűvös, tavaszi napon a buszmegállóban álltam. Siettem haza, a négy fal közé, hogy egy könyvet olvasva átvészeljem a lelkemre rátelepedő szürke hangulatot. Egyszer csak egy tekintélyes méretű autó fékezett mellettem.
– Ne haragudj, a Rózsa utcai bevásárlóközpont itt van valahol? – szólt ki a kocsiból egy helyes fiatalember.
Közelebb léptem, hogy ne kelljen kiabálnom.
– Nem, az egészen más irányban van. A város túlsó felén – feleltem, és igyekeztem értelmesen elmondani, hogyan menjen tovább.
Hitetlenül nézett rám.
– Ez biztos? Nem lehetek ennyire vidéki, hogy így eltévedjek…
– Abszolút biztos – mondtam olyan kedvesen, ahogy csak tudtam. – Ott lakom vele szemben.
– Jó, akkor köszi! További szép napot, szépszemű! – mondta, és elhajtott.

– Csak ezt ne mondjátok! – kiáltottam fel. A munkahelyi lelkisegély-szolgálat most miattam nyomorgott a dohányzásra kijelölt szűk kis szobában. nana.hu -->