Egyedül vagy a tömegben

Valószínűleg mindenki más tartalmat gondol a szó mögé: elidegenedés. És valószínűleg mindenkinek igaza van. Annak, aki arra gondol, ismeretlen idegenekkel él egy házban már évek óta, annak, aki a nevén kívül semmit nem tud a kollégáiról, és annak is, aki nem látja meg az Embert azokban az arcokban, akikkel álmosan zötyög együtt reggelente a buszon.

Arc nélküli tömeg

A társadalomkutatók ezt úgy határoznák meg: a modern élet nemcsak a kényelmet, hanem az elmagányosodást, az egzisztenciális válságot, a társas kapcsolatok leépülését is magával hozta. És tényleg. Már csak kevesen érdeklődnek a szomszédaik hogyléte felől. Ha egy ismerőssel találkoznak, a kötelező köszönéseken kívül nem futnak le bensőségesebb társalgási köröket, megpróbálják minden gyengeségüket és problémájukat elrejteni a világ elől. És ha az utcán valaki segítséget kér, a legtöbben zavartan néznek körbe, hogy mit csináljanak.

Egyszer az esti híradóban fő műsoridőben szerepelt az a hír, miszerint egy banki alkalmazott mellkas kompressziót és lélegeztetést nyújtott egy idős úrnak, aki rosszul lett várakozás közben – és ezzel megmentette az életét. Azon túl, hogy nagy valószínűséggel tíz emberből legalább hétnek sem az elsősegélynyújtásról, sem a befúvásos lélegeztetésről nincs fogalma, tulajdonképpen inkább szomorúságra ad okot egy ilyen hír. Na nem azért, mert valaki megmentette egy idős ember életét. Hanem azért, mert ma az a szenzáció, ha valaki ilyen segítséget nyújt egy másik embernek. Ehelyett legtöbbször csak körbe állják a szerencsétlent, valaki talán mentőt hív, majd nézik ahogy szenved – vagy más szituációban a táskája után rohan, ha kirabolták, ha keres valamit amit elvesztett, ha szétszórta a papírjait a szél, ha fellökték, ha bármi olyan baja van, amivel felhívja magára a figyelmet.

Magában persze mindenki elgondolkodik rajta, mi lenne, ha épp vele történne meg ugyanez. Ha nem számíthatna segítségre szorult helyzetében, mert mindenki a totális közönybe merülve figyeli.
A szakemberek azt mondják, az emberek összességében olyan magatartásmintákat sajátítanak el fejlődésük során, amivel be tudnak illeszkedni a társadalomba. Ennek értelmében tehát a zárkózottság zárkózottságot szül, míg végül mindenki egy törhetetlen burokban éli majd le az életét.

Futunk a... mi után is?

Egyes felmérések – melyekben arra a jelenségre világítottak rá, hogyan alakul az emberek napi időbeosztása – is ezt támasztják alá. Eszerint a napi munka-ügyintézés-fontos dolgok-evés-alvás körforgásban a felnőtteknek átlagosan mindössze alig egy órájuk jut arra, hogy a társas kapcsolataikkal, rokonaikkal, barátaikkal foglalkozzanak.
És aminek az elején még feltűnik a hiánya és sajnálattal tölt el, ahhoz szépen lassan hozzászokunk, míg végül el nem felejtjük…
Kell ez nekünk?