A rák után visszakapott élet

„Maga idegen tárgyakat hoz ide a mellében?” – A profnak volt humora. Feküdtem a vizsgálóasztalon, ő pedig mozgatta rajtam az ultrahangkészülék fejét. Bandi, a vőlegényem kedvéért jöttem el; még bosszankodtam is, hiszen nincs nekem semmi bajom. De mit tehettem? Ígéret szép szó. „Hopp, itt van egy a bal mellében” – mondta a prof, és az asszisztensnő már hozta is a szippantó szerkentyűt a méretes tűvel. Levették a mintát a szövettanihoz. Nem néztem oda.

Két hét múlva ugyanott hellyel kínáltak. Akkor már tudtam, hogy baj van. „Rosszindulatú a daganata. Öröklött hajlam.” Szegény, drága Mama. Mire felfedezték nála a kórt, tele volt a teste áttéttel. Tíz éve, hogy meghalt. „Kicsi a tumor – folytatta az orvos. – Meg fogják műteni, kap kemoterápiát, sugárkezelést, és valószínűleg hormongyógyszert, mivel a daganat hormonális eredetű.”

A forró nyári utcán fura hűvösség öntött el. Bandinak telefonáltam először. „Együtt fogjuk végigcsinálni – mondta. – Nem vagy egyedül.” A szerkesztőségbe menet beugrottam hozzá a könyvesboltba. Görcsösen szorította meg a kezemet: „itt ne hagyj.” A szeme tele volt könnyel.
A fiatal sebész nyílt lapokkal játszott. „Ez a ráktípus általában több gócú – magyarázta –, azaz a mellszövetben nem csak egy helyen lehet burjánzás. Ha így van, a műtét után egy hónappal felajánljuk a mell levételét.” Akkor sírtam el magam először. „Mellel vagy mell nélkül, te csodálatos nő vagy” – mondta a vőlegényem.

Egy hónap volt az operációig. A nyaralásunk befizetve, és mi úgy döntöttünk, elmegyünk arra az egy hétre. Egy dél-zalai faluban volt a szállásunk, az Őrség szélén. Nem akartam megadni magam a csüggedésnek. Mintha a halálos fenyegetés és az élni akarás birokra kelt volna bennem. Reggelente, amikor futottunk, napközben, amikor kirándultunk az erdőkbe, az élni akarásé volt a terep. Esténként, a sötétedéssel köszöntött rám a rettegés. Megmarad-e a mellem? Túlélem-e? A félelem összezsugorított: egy undormányt hurcoltam magamban, amely fel akar falni. Olyan lett az élet, mint egy rossz álom.

A húgomat nagy nehezen sikerült csak elérnem. Sosem voltunk jó testvérek, de ez most nem számított. „Könyörgöm, menj el vizsgálatra. Te ugyanúgy veszélyeztetett vagy.” – „Majd elmegyek, ha lesz rá időm – válaszolta a telefonba. – Te viszont vegyél magadnak egy jó melltartót. Most pedig bocsáss meg, le kell tennem.” Ez volt az utolsó beszélgetésünk.

A műtét előtt minden álló nap egy örökkévalóságnak tűnt. Rohantam mellkasröntgenre, hasi ultrahangra, nőgyógyászati szűrésre, teljes vérképre, aneszteziológiai vizsgálatra. Az utóbbin kibukott belőlem: biztosan felébredek? A köpcös kis altatóorvos csodálkozott: „altatást mi csak ébresztéssel együtt vállalunk, kérem szépen.” Kényszeredetten nevettem.

Életemben nem voltam olyan boldog, mint amikor az operáció után magamhoz tértem. A undormány kint volt. Bandi jött, fogta a kezemet. Aztán a húga, Ani érkezett meg. Leendő anyósom belesírt a kagylóba: „nagyon fontos vagy nekünk.” Apám és a két húgom nem jöttek. Azt sem tudták, mikor van a műtét. Hetek óta nem hívtak, én pedig már nem kísérleteztem. Kétszer szóltam mindegyiküknek, hogy mi van; belefáradtam. Azóta sem láttam őket.

A kórházból Bandi vitt haza. De a jókedvem odavolt, csak ténferegtem a lakásban. Aztán este kitört belőlem a sírás. „Miért történt ez? – zokogtam Bandi vállán. – Miért pont velem?” Bánatosan nézegettem a tükörben a műtött mellemet: jóval kisebb lett a másiknál, följebb állt, ráadásul csálén. Mehetek plasztikára, keseregtem. A mell azonban pár hét alatt leereszkedett, és a horpadást kitöltötte a megújuló szövet.

De volt rossz hír is. „A tumor sajnos nagyobb volt, mint hittük – közölte a sebész. – Majdnem a kétszerese. Radikális utókezelésre számítson.” Katalin, az emlőspecialista onkológus négy kemoterápiát javasolt. Háromhetente kellett mennem. Ültünk körben a kezelőben, karunkban az infúzió. Csöpögött belénk a gyógyszer. Vagy a méreg? A vegyszerbűz napokig, hetekig egészen a torkomig ért ott belül. Erős paprikát, savanyú uborkát ettem, hogy elnyomjam. Bandi hordta nekem a gyümölcsöt, zöldséget, minden mástól háborgott a gyomrom.

De a kezelésen legalább sorstársak között lehettem. „Amikor megtudtam, két napig sírtam” – mesélte egy kövérkés asszony. A jobb oldalamon ülő idegrohamokról beszélt. „Kétszer egy héten rám jön. Dühöngök, török-zúzok, mindent a padlóra vagdosok. Szegény férjem, nem tudom, meddig bírja.” Csak mondtuk egymásnak a történeteinket. Senki sem vágott a másik fejéhez jó tanácsokat, hogy „legyél pozitív”, meg „ne erről szóljon most az életed”, vagy „mit vagy úgy oda, amikor olyan kevéssel megúszod?” Mert kaptam ilyet is. Tele volt a padlás üres együttérzéssel. „Mell nélkül is élhetsz teljes életet – mondta például Kati barátnőm. – Különben sincs gyereked. Képzeld el azt az anyát, akinek fél lába van, és le sem tud hajolni a kicsinyeihez. Na, az a tragédia.” Így történt, hogy a húszéves barátságnak vége lett.

Valamelyik reggel a fésülködéskor egy csomó haj a kezemben maradt. Még aznap letolattam a fodrászatban az összeset. A kánikulai hőségben levettem a kendőt – úgy bámultak rám az utcán, mintha cirkuszi látványosság lennék. A bisztróban, ahol megebédeltem, a pultosnő a hátam mögött odasúgta az egyik vendégnek: „kiküldöm innen. Nem bírom az ilyet.” Nyeltem egyet, és újra bekötöttem a kopasz fejemet.

A harmadik kemóról Bandinak már úgy kellett hazatámogatnia. Két napig feküdtem, mint a fadarab. Az is fájt, hogy nem bírok annyit dolgozni, mint szoktam. Igaz, a kezelést kivéve mindennap bejártam, tettem a dolgom, akár egy automata. Vitt a rutin, de a gondolataim máshol jártak. Tótágast állt a világ: a normális hétköznapi dolgok elveszítették fontosságukat. Háttér lett belőlük a betegséghez, amellyel nyílt páston folyt a harc. A rákról szólt az életem.

Az ujjaimon számolgattam, hány nap van az utolsó kemóig. Közben interjúkra jártam. Egy kiállítás-megnyitón, amelyet valami udvarban tartottak, elhúzódtak a beszédek. Húsz perc után muszáj volt leülnöm a lépcsőre. Elsötétült a világ; mélyeket lélegeztem, hogy el ne ájuljak. „Miért nem vagy te ilyen állapotban otthon?” – kérdezte a fotoriporter Gyuri. Mondtam, én azt nem engedhetem meg magamnak, mert akkor végem. Nekem dolgoznom kell.

Az utolsó kemó napja valóságos örömünnep volt. Körbetelefonáltam a barátaimat, már aki megmaradt. A kezelés alatt nem találkoztam velük: magamba fordultam, mint a csiga. „Alig vártam, hogy jelentkezz – örült meg Éva. Nem haragudott, amiért pár hete szinte kizavartam az életemből. – Te vagy a beteg, nekem kell megértőnek lennem.”

Az első hormoninjekciót úgy éltem meg: nőietlenítenek. Negyvenegy évesen klimaxos lettem. Furcsa mód nem az bántott igazán, hogy nem lehet gyerekem. Nem is a hőhullámok vagy a fenyegető csontritkulás aggasztott. Attól rettegtem, hogy elhízom, hogy bálnaméretűre dagadok. Mégis tömtem magamba a süteményt, a csokoládét, vigasztalásul. Jött a depresszió, az idegorvos felírta rá a gyógyszert.

Két hét múlva elmerészkedtem a közeli edzőterembe. És nekiláttam. Erősítés, aztán futópad. Néhány hét alatt visszanyertem a versenysúlyomat. Már éppen kezdtem jól érezni magam a bőrömben, amikor a sugárterápia közepén az egészet abba kellett hagynom. Megint legyengültem. Mintha éles kést forgattak volna a sugártól összeégett mellemben. Az utolsó nyolc menet még hátra volt, amikor betelt a pohár. Minek gyötörnek, piszkálnak, kínoznak engem? Ráadásul lehet, hogy hiába. Rákban fogok elpusztulni.

Ebben a lelkiállapotban rontottam be a sugárterápiás doktornőhöz. „Ha nem magyarázza meg, miért kell még nyolc kezelés, én léptem – kiabáltam. – Azt sem bánom, ha felfordulok.” Az orvos türelmesen vette elő a leleteimet. „A maga betegsége könnyen kiújulhat – mutatta a CT-vizsgálat képeit. – Itt vannak azok a sejtcsoportok, amelyek gyanúsak, hogy burjánzásnak indulhatnak. Ezért kell a további terápia.”
A nyolc „ráadás” olyan volt, mint nyolc lórúgás. Szédültem, zúgott a fejem, émelyegtem. Írni akartam – nem ment. Titkárnőnk zavart haza az irodából: „miért kell neked mindig olyan fene erősnek lenned?”
Aztán ennek is vége lett. Vittem a zárójelentést az onkológusnak. Katalin rám mosolygott: „Virág, maga meggyógyult.” Istenem! Nyolc hónap, több mint hetven vizsgálat és kezelés. El sem hiszem. Bandi boldogan ölelt át.
Vajon ki fog-e újulni a kór? Katalin szerint ez főleg a pszichémtől függ. Most az a legfontosabb, hogy kiegyensúlyozott legyek.

Hogy itt a gazdasági válság, és veszélyben az állásom? Úgy döntöttem, a napi gondokat egyelőre félreteszem. Igaz, a hormoninjekciók és a hőhullámok megmaradnak, éjjelente kétszer ébredek fel rájuk. Nem igazán bánom. Rákos voltam, meggyógyultam, sikerült. Győztem. Újra sportolhatok, programokat csinálhatok, végezhetem a munkámat teljes erővel. Visszakaptam az életemet. Az életet, amely csodálatos, és amelyben egyetlen nagy ígéret a jövő. A legközelebbi mellvizsgálat ősszel lesz. Készülök.