Legjobb szépségtipp az Angelica

– Mindig remek formában van. Sokat dolgozik ezért?

– Sportolni nem sportolok rendszeresen, de a táplálkozásomra odafigyelek. Kerülöm a szénhidrátot és a nehéz, zsíros ételeket. Ilyenkor nyáron lazulok, de az évad idején fegyelmezett vagyok.

– Ha felszalad pár kiló mégis, mihez kezd?

– Szükségem van a megjelenésemre a színpadon, de nemcsak a munkám miatt, nőként is hiú vagyok arra, hogy úgy érezzem, a legjobb formámat hozom. Minél előbb leadom, mert nagyon zavar.

– Szigorú diétával?

– Igen, akkor főleg salátázom, és van egy Angellica gyógynövény kombináció, amire esküszöm. Nagyon sokat segít, és az is fontos nekem, hogy természetes, csak természetes dolgokat tartalmaz. A többi étrend-kiegészítő, amit próbáltam, vagy az anyagcserét gyorsította, vagy az éhséget csökkentette, ez pedig mindegyiket tudja. Nem kínlódok az éhségtől, nem sóvárgok édesség után, és könnyebben tűnnek el a kilók, szóval amióta rátaláltam, csak ezt használom.

– Az arcán sem látszik az idő. Van valami titkos praktikája?

– Ez főleg genetika, anyukámnak is nagyon szép volt a bőre. Évente egyszer egy hialuronsavas kezelést alkalmazok, de a többi otthoni manőver. A nővéremtől tanultam, hogy hideg vízzel mossa reggel az arcát. Hűtőben tartja hozzá a vizet. Heti egyszer készítek mézből és cukorból egy arcradírt, és krémezem is az arcom, de nem valami luxuskészítményt használok, a patikában veszek érett bőrre való krémet. Amúgy meg hiszem, hogy ami belül van, annak a kisugárzása minden másnál erősebben hat. Most rendben vagyok, és ez látszik rajtam. A boldogság a legjobb szépségtipp.

– Munkával vagy pihenéssel telik a nyár?

– Van néhány fellépésem, de ez a nyár inkább a pihenésről szól. Nagyon szeretem a nyarat, és azt is, ha kiélvezhetem minden szépségét.

– Pihenésből milyen az ideális?

– Amilyen most. Elvonulós. Ülök a kertben Bálványoson, iszogatom a tejeskávémat és figyelem, hogy az erdő szélén mit művelnek az őzek, közben meg azt sem tudom, milyen nap van. A falu legszélső kis háza ez, teljes a nyugalom és a csend. Egyik oldalon a somogyi dombságot, másikon meg a falut látom a völgyben. Mindig vágytam egy békés szigetre, ahol nagy levegőt lehet venni a fővárosi nyüzsgés után.

– Milyen volt az évad, mit kell kipihenni ezen a nyáron?

– Húzós volt szerencsére. Az Új Színházban is volt két bemutatóm, de az Éles-színben és egy utazós színházban is csináltunk egy új vígjátékot. A színházi feladatokon kívül tavasszal a TV2 több műsorában is szerepeltünk Attilával, szóval júniusra, mire vége lett a hajtásnak, el is jutottam addig, ha még egy új emberrel kezet kell fognom, kitör a frász. Sajnos ez a szakma már csak ilyen kiszámíthatatlanul hullámzó, hol úgy van, hogy az ember azt várja, hogy megszólaljon a telefon és jöjjön már egy új feladat, vagy levegőt sem kap, mert úgy összejönnek a dolgok.

– Sosem volt szabadúszó. Miért?

– Azért, mert szeretek valahova tartozni. Pedig nem vagyok túl közösségi ember, de erre valahogy szükségem van. A főiskola óta ez mindig így volt, ráadásul 16 évig egy helyen, a Nemzeti, a későbbi Pesti Magyar színház tagja voltam.

– Amikor vége lett, emlékszem, hogy megviselte. Mi ment nehezen, az elválás, vagy hogy új fejezetnek kell nekirugaszkodni?

– Nem, nem ezek. Kiszakadni a biztonságból sosem jó, de főleg emberileg volt csalódás. Úgy éreztem, hogy Őze Áron sokunkat, engem is elárult. Azóta sem értem, miért. Utólag már másként látom az akkori helyzetet, és ha nagyon őszinte vagyok magamhoz, akkor azt mondom, hogy az a krízis jót tett, és nem bánom már, ami történt. 16 év után ingerszegény volt már a környezet. Az elengedés mégis nehéz ügy, magamtól sosem hagytam volna ott.

– 21 éves a nagyobbik fia. Őt is nehezen engedte el?

– Nagyon különleges kötelék a miénk. Olyan inkább, mintha testvérek lennénk. Ez azt jelenti, hogy mindig nagyon egyenrangú, őszinte és felnőtt kapcsolatunk volt. Ennél fogva az elengedés az valahogy magától megtörtént, mindig hozhatott saját döntéseket, tehát ez a része nem volt drámai. Érzelmileg pedig most is annyira közel vagyunk, hogy nem egy veszteségélmény volt, csak lassan tudatosult, hogy felnőtt ember lett.

– Bencével megtapasztalhatta, hogy milyen fiatalon anyukának lenni, Álmossal más volt?

– Igen, nagyon. 22 voltam, amikor Bence született, és nem voltam rá felkészülve. A magazinok egész másként festik le az anyaságot, én akkor úgy éreztem, hogy hirtelen a semmiből egy hatalmas felelősségérzet szakadt rám. Egyedül voltam, muszáj volt dolgoznom, hogy meg tudjunk élni. Kétéves volt a fiam, amikor meghalt anyukám, szóval az egy nagyon nehéz időszak volt az életemben. Volt, hogy nem tudtam senkire rábízni, ezért este ott aludt a Játékszínben a kis takaróján, amíg én játszottam. Rengeteg lelkiismeret-furdalásom volt akkoriban, hogy nem vagyok jó anya. Ehhez képest benne csak az maradt meg, hogy mindig ott voltam, amikor szüksége volt rám. Rengeteg kedves és hálás visszajelzést kapok tőle a mai napig.

– A színház megfertőzte?

– Nem teljesen, inkább reál érdeklődésű. Az édesapja kutatóorvos, onnan hozhatta. Most éppen negyven napig európai körúton van. Amikor elém állt, hogy ő most még nem akar továbbtanulni, hanem dolgozni szeretne pár évet, és élményeket akar szerezni, mielőtt a tanulást folytatná, meghökkentem, de mivel mindig tudta, mit csinál, ebben sem kételkedem. Amikor én ennyi idős voltam, mint most ő, éppen diplomáztam és várandós voltam vele. Ő meg járja a világot, a foci Európa-bajnokság döntőjét egy portugál kocsmában szurkolta végig. Büszke vagyok rá, hogy másként mer dönteni az életéről, mint a többség, és irigylem a bátorságát.

– Irigyli? Azt hittem, örökölte. Vagy nem bátorság kell ahhoz, hogy az ember kiszálljon valamiből, ami nem működik, és újra elölről kezdje, férjhez menjen?

– De, kellett bátorság, nagyon is, de ez csak akkor tudatosul, amikor lehiggad az ember. Belülről és akkor, abban a pillanatban, mindig inkább úgy éltem meg, hogy bármi áron ki akarok kecmeregni valamiből.

– Mi az, ami ezekben a helyzetekben mozgatta? A szenvedélyesség?

– Inkább az igazságérzet. Sokáig nagyon alázatos tudok lenni, de eljön az a pont, amikor úgy érzem, hogy nem történhetnek fontos dolgok akaratom ellenére a saját életemben. Egy párkapcsolat minden embernek a saját választása és döntése, a kényszerűség nem tarthatja életben.

– Azt megfejtette már, hogy ez a mostani miért működik, és az eddigiekben hol volt a hiba?

– Talán semmi más nem történt, mint annyi, hogy rosszul választottam, és ha ezekből nem lesz házasság, csak egy-egy élettársi kapcsolat, nem is lett volna akkora szenzáció. 23 év alatt négy kapcsolat, hát ilyen azért volt már a világtörténelemben, és talán nem itt kezdődik a csapodárság. Nekünk együtt nem ment, de nekik is van valahol egy olyan párjuk, akivel biztosan jól működik. Ebben azóta vagyok biztos, amióta megismertem Attilát. Én minden kapcsolatomban erősen hittem, és talán pont ezért fűztem túl korán és túl szorosra a szálakat magam körül. Amióta Attila van, tudom, hogy lehet kompromisszumok és játszmák nélkül is nőként élni egy párkapcsolatban.

– Hogyan ismerkedtek meg?

– A színházban. Akkor én már több mint egy éve egyedül voltam, és azt gondoltam, jobb is így. Elfáradtam, és ha arra gondoltam, hogy párkapcsolat, csak az jutott eszembe, hogy az valami olyan, ami végtelenül kimerít, elveszi az erőmet és a hitemet, még önmagamban is. A férfiakkal való kapcsolatom az egész életemben valami bizonytalanságon alapult. Végtelen nyugalom volt bennem egyedül. És talán pont ennek volt köszönhető, hogy tisztábban láttam, mint korábban. Szépen, lassan kezdődött. Sokat beszélgettünk, de eszembe sem jutott, hogy valami történik velünk. Aztán elutaztam egy hétre és rengeteget sms-eztünk, valami beindult, és mire hazajöttem, már nem volt kérdés. Előadás után megvárt az öltözőben, megölelt, és azóta jó. Teljes a bizonyosság és a biztonság.

– A bulvárban sokáig napi szinten volt jelen, de egy ideje sokkal kevesebbet. Vége lett egy korszaknak?

– A türelmemnek lett vége. Nyilván érdekes voltam, mert adott volt egy csini fiatal színésznő, akit könnyű volt még azonosítani is, mert egy elismert ember, Gregor József lánya, és én nem voltam elég gyanakvó. Aztán eljött az a pont, hogy azt mondtam, elég abból, hogy torz képet festenek rólam és hazugságokat állítanak. Sorra nyertem a pereket, és már nem merik megtenni velem, amit addig.

– Az édesapjával, Gregor Józseffel milyen volt a kapcsolata?

– Ha egy szóval jellemezném, akkor viharos: ez abból fakadt, hogy nagyon féltett, és mindig úgy gondolta, sokkal jobban tudja, mit és hogyan kellene döntenem az életemben. Ha nem úgy tettem, haragudott kicsit, aztán jött és segített. Ennek a féltésnek a legmélyén elképesztően erős szeretet volt, valami szétbombázhatatlan egység, ami minden nehezebb időszakon átlendített bennünket.

– Hasonlít rá?

– Szenvedélyességben, igazságérzetben feltétlenül. Tökéletesen úgy viszonyulok dolgokhoz, mint ő. Anyaként is sokat kaptam tőle. Azt, hogy egyenes a fiaimmal a kapcsolatom, az, hogy hagyom őket a saját útjukat járni, és képes vagyok megvárni, amíg kíváncsiak lesznek az én véleményemre, így vagy úgy, mind neki köszönhetem.

– Pedig az is nagyon erősen benne van az önről kialakult képben, hogy egy anyatigris.

– Ösztönösen van így. A legfontosabb identitásom az anyaság, ebben találtam meg az életem értelmét. Ha semmi nem történt volna velem, mint hogy megszültem Bencét és Álmost, akkor is, önmagában ettől is úgy érezném, hogy teljes vagyok és szeret az élet.

– A színészi pályát az édesapja miatt választotta?

– Biztosan benne volt a döntésemben. Kétéves koromtól színházról színházra cipeltek. Rengeteget voltam operában. Csodálatos jelmezek, műszempillák és parókák között. Egy kislánynak ez maga az elvarázsolt csodavilág.

– Operába azóta is jár?

– Nem tudok, és nem is akarok. Apukám halála óta nem voltam. Nekem ő az opera.

– És még mindig csodavilágnak látja a színházat?

– Azért az már a főiskolán kiderült, hogy nem annyira misztikus, mint amennyire kőkemény. Horvai István mellett megtanultuk, hogy mennyi munkával jár ez a pálya. De mindennek ellenére hálás vagyok a sorsomnak, hogy azt csinálhatom, amit ennyire szeretek.