„1956-ban hat golyót kaptam” - beszélgetés Müller Péterrel

Halhatatlanság és a szerelem. Ezt jelenti Müller Péter számára a húszévesen megélt 1956-os forradalom. A szerelméhez ment, miközben hat golyót kapott. Azóta is azoknak a napoknak az élményeiből él, azt mondja, ahhoz Tolsztojnak kellene lennie, hogy ezt regénybe fogalmazza. Áttételesen, az érzéseiről és az akkor megélt újjászületésről azonban sok személyes tapasztalatát papírra vetette már, és legújabb könyvében is ezt dolgozta fel.
　
– Húszéves volt akkor. Mit jelent önnek 1956?

– Életem egyik alapélményét. Fiatal voltam, egy 19 éves gyerek, mégis teljesen reálisan láttam és tökéletesen reménytelenek tartottam a forradalom sikerét. Egy csodálatos, de elvakult lázálomnak. Ennek az országnak a két legvéresebb drámájával találkoztam akkor, nagyon gyorsan egymás után. Budapest még tele volt a világégés nyomaival, tele volt romházakkal. Ne felejtsük el, tíz évvel az ''56-os forradalom előtt a szovjetek megnyerték a második világháborút. Egy győztes világhatalom ellen indult el egy kicsike nemzet, mert elege lett a politikai taktikázásból, a kommunizmusban csalódott tömegnek elszabadultak az indulatai, és úgy érezte megválthatja a világot.

– Vissza tudja idézni az akkori saját érzéseit?

– Igen. Az első a világháború miatt a félelem volt, hogy Úristen, megint. A másik egy katarzisszerű élmény, hogy megláttam és megismerhettem ennek a népnek egy fantasztikus arcát. Azt, hogy milyen, amikor nem szolgál és nem fél, hanem megbonthatatlanul kirobban. Amikor spontán nyilvánul meg és csak a szabadsága érdekli. A Jóskönyvemben a 49-es számú, a forradalom – a megújulás – az egyik legszebb jósjel, ahogyan történjen akár egyéni vagy társadalmi szinten egy forradalom, az egyik legnagyobb élethelyzet. De csak akkor végződhet sikerrel, ha hideg fejjel és előrelátással gondosan előkészítik. A forradalomnak létezik egy ezoterikus taktikája. A kínaiak úgy tartják, hogy a forradalom új világot képes teremteni, de csak akkor, ha mesteri az időzítés pillanata. Minden helyzettel így van ez, amiben tobzódnak az energiák: csak akkor képes épülni belőle valami nagy dolog, ha megtervezetten használják benne azokat az energiákat, különben rombolni fog. Ez a forradalom egy elnyomott, csalódott tömeg ösztönös kirobbanása volt, hatalmas erő volt benne, de vesztésre volt ítélve.

– Mit gondol, mi történik ilyenkor azzal az erővel?

– Traumaként, veszteségként ott hagyja a nyomát a közös emlékezetünkben. A véres utcák után, 1957 májusában már zászlókat lengetve vonultak fel az emberek a munka ünnepén… Pedig egy forradalom után csak akkor mehet szépen tovább az élet, ha az győzedelmeskedik. Ez pedig két emberöltőn belül, 1848 után a második vesztes forradalmunk volt. Ebből is látszik, hogy ennek a népnek a kollektív pszichéjében a szabadságvágy a legnagyobb szomjúsága.

– A szabadságot sokszor emlegetjük ennek a kivételes történelmi pillanatnak a kapcsán. Mit jelent önnek?

– Azt, amit Pál apostol mond erről lelkes örömmel, „az igazság szabaddá tesz titeket”. Csak az igazság képes szabaddá tenni. A szabadság kizárólag spirituális fogalom. Sem történelmi, sem politikai értelemben nem érdemes használni, nincs értelme levinni arra a szintre. Hamvas Béla kisemmizve, elnyomottan élte le az életét, mégis eszébe juthatna bárkinek őróla az, hogy nem élt szabadon? Soha.

– Ha már a fogalmaknál járunk, a hősiességet is gyakran halljuk az ünnep kapcsán.

– Minden olyan pillanatot hősiesnek nevezek, amelyben az ember egy értelmes cél érdekében hajlandó akár az életét is feláldozni. Tehát nem vakmerően, hanem a cselekedete célját és igazságát ismerve észszerűen és pontosan. Jézus is így áldozta fel az életét: a kellő pillanatban, a magasabbért, az alacsonyabbat, ezért volt meg hozzá a kellő lelki ereje.

– Miért nem írt a forradalomról soha?

– Azért, mert az ilyen sűrű életpillanatok megírásához tolsztoji tehetség és 600 oldal kellene. Akkor, az alatt a 7-8 nap alatt több történt, mint máskor egy egész élet alatt történni szokott. Ritkán adatik ilyen csomóra fogott, drámai helyzet egy ember számára. Mint mozaikokból az egész, ezekből a néhány nap alatt lezajlott súlyos sorsfordulókból, megnyomorodásokból, áldozatokból, hősiességekből, ezernyi féle élettörténetből adódik össze a forradalom, ami aztán mindenkinek, nekem is az egész életemre kihatott. Ahogyan nagyon sokan, én is abból a nyolc napból élek azóta.

– Az ön számára mi volt az életre szóló alapélmény?

– A halhatatlanság és a szerelem. A szerelmemhez mentem éppen. Már csak háromsaroknyira voltam a házuktól, amikor a Teleki utcában lőni kezdtek. Engem november 6-án az oroszok lelőttek a nyílt utcán, miközben a szerelmemhez tartottam, aki nem sokkal később a feleségem lett és vele élek azóta is. 1956-ban, hat golyót kaptam. Addig lőttek rám, amíg mozogtam. Kevés híján végleg odavesztem. Egy ismeretlen asszony vonszolt el a frontvonalból, úgy juthattam kórházba. Az ilyen pillanatok sosem annyira élményszerűek és magasztosak, ahogyan az ünnepeinken megjelennek, inkább nagyon összetett lelki élmények. Rengeteg ártatlan, véletlen áldozata is van egy forradalomnak, nemcsak hősei vannak. Mégis azt mondom, sorskegyelem, hogy megélhettem azokat a pillanatokat.

– Mondja ezt, miközben lelőtték.

– Igen, mert, amikor meglőttek, egy rövid időre átmentem a szellemvilágba és ez a halhatatlanság élmény, amit akkor élhettem át, életem legmeghatározóbb élménye lett. Halálközeli állapot – így mondják. Ez a tapasztalat alapvetően megváltoztatott, ezért váltam spirituális szerzővé, ez lett az írói világom, a művészi célkitűzéseim meghatározója. Nemcsak a tapasztalás, a szellemvilág is ott van a regényeimben, a színpadi műveimben is, a Máriai evangéliumától a Szomorú vasárnapig. Szavakkal ezt nehéz leírni. Nem csupán ihlet, vagy inspiráció. Máig emlékszem arra a boldogságérzetre, amit akkor éreztem, amikor meghaltam és újra megszülettem. Hallottam egy hangot, ami azt mondta: „Vissza kell menned!” Jóval később, 1980-ban találkoztam ezzel a hanggal újra, akkor ébredtem rá, hogy a „szellemi tanítómesterem” szólt hozzám, akivel 36 éve állandó és tudatos kapcsolatban vagyok. Erről szól a legújabb könyvem, az Aranyfonál. Az első olyan könyv a pályafutásom során, aminek a megjelenése előtt lámpalázam volt, mert a lelkem valódi titkait adom ki benne, nagyon személyes, intim titkokat. De nemcsak a műveim, az életem is tele van csodákkal. Csodaként élem meg, hogy gyönyörű családom van két gyerekkel, hét unokával. Hatvan éve élek a feleségemmel, nagyon jó, hogy nem haltam meg, mert ezeket mind megélhettem.

– Ennek mintha kezdenénk elfelejteni a titkát, mi kell ahhoz, hogy két ember képes legyen hatvan évet együtt megélni?

– Szeretni kell egymást. Ennyi. A legmélyebb szeretet, az egy sorsszerű összetartozás élményt jelent. Azt, hogy tudjuk, sorsunk van egymással. A szerelem – ezt sokan összetévesztik – nem önfeladást, magunkról való lemondást jelent. A szerelem azt jelenti, hogy valakiben önmagamra találok. Ahogy József Attila pontosan írja: „Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled.” Mi ezt mindketten tudjuk, igaz, ehhez mindkettőnket hozzásegített egy újjászületés élmény. Én ''56-ban, a feleségem egy betegség miatt élte át, de mindketten kétszer születettek vagyunk. Megtapasztaltunk valamit, amit csak a halálban tud az ember megtapasztalni, ezért az egész életet másként látjuk, másként éljük és másként is szeretünk – nemcsak egymást, az embereket is.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy tudjuk, minden cselekedetünkkel, amit egymással teszünk, legvégül el kell majd számolnunk. Ahogy tudjuk azt is, hogy egy végtelen út vándorai vagyunk, egymás kezét fogjuk, és hálásak vagyunk a sorsnak, hogy most együtt mehetünk ezen az úton. Nagyon komolyan mondom, minden óráért hálás vagyok, amit a feleségemmel lehetek. Minden pillanatban el tudnám sírni magam, amikor erről beszélek és ő is, csak a nők keményebbek.

– Ön nagyon ért a nők nyelvén. Ezt mikor, hogyan tanulta meg?

– Nem megtanultam, hanem nem felejtettem el azt a tekintetet, amivel anyámra felnéztem kisgyerekként: istennőt láttam, aki maga a csoda. Ez az ősbenyomás kamasz korban kitörlődik a tudatunkból, de én ezt azóta is minden nőben látom. Valószínűleg ebben is meghatározó volt a világháború, miközben porrá égett a város, csak női hősöket láttam magam körül. A nagyanyámat, az anyámat, a többi anyát, akik életben tartottak, akik működtették abban a pokolban is a világot.

– Egyszer, 1956-ban már meghalt. Azóta kevésbé félelmetes a halál?

– Boldogan azt tudom mondani, hogy igen. Azok részéről, akik már olvasták az Aranyfonált, a legtöbb visszajelzés erről érkezik, azt írják, „akkor nem kell félni”. Tudom, hogy nincs halál, csak átutazó vagyok ezen a válságban lévő földön, de a lelke mélyén ezt mindenki tudja, csak az a kérdés, hogy az élete során mikor ébred rá. Van, aki csak a legvégén, van, aki előbb. Fontos felismerés ez. Azért, mert az egész életünket befolyásolja, miként tekintünk az elmúlásra, a halálra. A többség az ettől való félelem és szorongás árnyékában vészeli át az életét, ahelyett, hogy bátran élne és bízna az örökkévalóságban.

– Erről sok vita volt az elmúlt időben. Mit gondol, ahhoz mi kell, hogy egy nemzet büszkén ünnepelhessen egy ilyen ünnepet?

– Nyolcvanéves vagyok, ezért nagyon sokféle tiltásra és ünneplésre emlékszem az ''56-os forradalommal kapcsolatban. Először is bensőségesnek és hitelesnek kell lenni, amiben benne van az is, hogy semmiféle érdek vagy számítás nem sajátítja ezt ki magának. De az is kell, hogy a nemzet olyan szabad egyének gyülekezete legyen, akik önmaguk halhatatlan, isteni valójukra ráébredtek, és ezt az élményt minden tragikus helyzetben és történelmi hazugság ellenére is őrzik.

Névjegy
Müller Péter
1936 december 1-én született Budapesten.
József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó. A hazai spirituális irodalom egyik legismertebb alakja. Könyvei a legsikeresebb ezoterikus művek közé tartoznak, ezt jelzi a több százezer eladott példány. Spirituális művei mellett drámaírói tevékenysége is meghatározó. Itthon s a világ sok színpadán játszott szerző.
1955 óta a Madách Színház tagja.
1997-ben a drámaírók világversenyén elnyerte az Onassis-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 1998-ban a József Attila-díjat.
Házas, feleségével 1956-ban ismerték meg egymást. Két gyermeke van: Müller Júlia színésznő és fia, Müller Péter Sziámi.