Bacsó Péter kimosolygott a szörny szájából - az utolsó képek

Felhívtam, elmondtam, mit akarok, találkoztunk. Három moira szőné a fonalat maga mögött – mondtam a koncepciót -, az élet fonalát. Három fiú, emósok. Aha – mondta. A megbeszélt napon csengett a telefon, aznap mégse, injekciókúrát kap, s akkor úgymond ”néhány napig újra él”. És lőn.
A fotózás előtti nap most én hívtam: „gondolkodtam a dolgon, lenne egy másik kép is, maga lenne Orpheus..”
- Juditka, ugye maga nem csinál bohócot belőlem? Különben is, hol talál manapság lírát?
Nem volt könnyű…

Végre a lakásán: éreztem, kevés az időnk. Tudják, a megfoghatatlan, mégis fizikai idő, amíg két test, objektum vagy lélek között egyenrangú cserekapcsolat jön létre: tényleg nagyon rosszul volt. Én amúgy is mindig hevülten dolgozom, rúgtam odébb a lámpát, ő meg tartotta vénülő kezében a lírát, és csak azt láttam, hogy amikor exponáltam, kinyílt, és felemelkedett, mint egy virág. Harmincszor, negyvenszer.
-Juditka, maga bátor asszony - mondta váratlanul. Hogy érti, kérdeztem; vakmerően világít, mondta ő.

Nem volt még fotóalanyom engedelmesebb, művészileg alázatosabb, de az exponálás előtti pillanatban, mintha ő tartaná kezében a gépet, átnézett lencsén, objektíven, belém. Láttam, kitelt az idő, azt mondta, lepihenne, és ez parancs volt, a fájdalom parancsa, felesége támogatta a hálóba.

Készen voltak a képek, még egyszer nála, mutatom a leválogatott egyedeket… A lírás kép tetszik neki. Csak úgy egyenesen, fickósan kimosolyog a szörny szájából, mely rettentőn harapja, s ő annál inkább mosolyog.
– Maga bátor asszony-  mondja megint, és nem tudom, mire gondol.

Aztán lement a kiállítás. Lement, ahogy kellett. Bacsó elment. Elment és tőlem csak ennyi tellett.

A teljes képgaléria itt tekinthető meg >>>