Tényleg rosszabbul vezetnek a nők?

Nem kertelek, amíg nem kell parkolnom, jó vezetőnek tartom magam. Szeretem is a vezetést, gyorsan felveszem a forgalom tempóját, és inkább felülről karcolom a sebességhatárokat. A parkolást pedig megoldom úgy, hogy addig keresem a megfelelő helyet, amíg biztosan le nem tudom rakni az autót (nem szervós a kocsim..). És természetesen azon nők közé tartozom, akik nem hallgatják szívesen azokat a férfi dumákat, amelyekben a női vezetők alkalmatlanságán csámcsognak. Mégis be kell valljam, sajnos több kellemetlen tapasztalatot gyűjtöttem össze a városi autóvezetőkkel kapcsolatban, mint gondoltam.

Hímnem, nőnem – nem semleges

Az utakon a kötelező sebességhatárok azért vannak megszabva, mert az adott környezeti és útviszonyok mellett az a legbiztonságosabb. Gondolok itt az autósokra és a gyalogosokra egyaránt. Mégis a legtöbb konfliktus mindig emiatt adódik, és egyik nemről sem tudok csak jókat mondani.
A határokat többnyire a férfiak lépik át, ahogy a nagy forgalomban agresszívan előzgetők, leszorítók is az erősebbik nem táborába tartoznak. Tudjátok mit jelent, ha valaki 60 km/órás sebességgel elüt egy gyereket? Olyan, mintha egy elefánt teljes erejéből áttiporna rajta. És ugye a 60-as sebesség nem a legnagyobb, amivel általában az emberek lakott környezetben száguldoznak.

Ahogy általában csak férfiaktól kapom a következő reakciókat: ha betartom a sebességhatárt a nyakamba szegődnek, és a legközelebbi előzésnél majd’ leviszik a visszapillantóm, lesújtó pillantásokkal övezve. Pirosnál természetesen gyorsabban kell indulniuk, mint ahogy én teszem. Amikor sávot váltanék, a férfiak ritkábban engednek be, és többször hagynak le, mint a nők. Végül, de nem utolsó sorban nők ritkán előznek meg az óriási városi terepjárójukkal csak azért, hogy beálljanak elém a sorba a pirosnál.

Természetesen nem állítom, hogy a nők mind hibátlanul vezetnének. A leggyakoribb szitkozódások és a legtöbb koccanás azért történik, mert a nők sokszor bizonytalanok a városi vezetésben, a KRESZ szabályokban, ezért a kritikusabb helyzetekben megtorpannak. Ez egy hetes kereszteződésben például akadályozhatja a forgalmat. Abból fakadóan, hogy jobban odafigyelnek a biztonságra, megfontoltabban és lassabban vezetnek – néha túl lassan is. Ahogy az oktatóm mondaná: nem csak átlépni nem szabad a sebességhatárt, de túl lassan menni sem. Éppen ezért én is ideges leszek, ha valaki a 70-es táblánál 35-40-el döcög (előzni tilos), s ezt bizony rendre a nők követik el. Nem ritka az sem, hogy észre sem veszik: feltartják a forgalmat.

Akiknek sosem hallják a hangját

Van azonban valami, amely mindkét nemre egyformán igaz. Türelmetlenek másokkal szemben, s gyakran saját maguk és a gyalogosok épségét is veszélyeztetik. Kipróbáltam például, hogy semmivel nem érek az utca végéhez hamarabb, ha két fekvő rendőr között 30 helyett 45-re gyorsítok, hisz úgyis le kell lassítanom. Időközben viszont ha kiugrik egy gyerek az autóm elé, biztosan nem tudnék időben megállni.
És a legfontosabb, amivel minden egyes nap, minden parkoláskor találkozom (miután bevergődtem szegény tragacsommal a legnagyobb helyre): hogy a járda immár nem a gyalogosoké. Eddig sem néztem jó szemmel, ha valaki úgy állt fel a járdára, hogy nem lehetett elférni tőle. Nemsokára azonban anya leszek, és emiatt egészen új szemszögeit is felfedezem a dolgoknak. Amíg csak gyalog járok valamerre, morgolódom és kikerülöm.

De mit tegyek majd akkor, ha babakocsit tolok egy forgalmas út mellett, és az autók illetve a fal között egy járókelő sem fér el? Természetesen nincs más választásom, mint kitolni a gyerekemet a forgalmas útra az autók közé. Hónapok óta az lett a hobbim, hogy ilyen esetekben cetlit hagyok a szélvédőn. Eddig egyszer sikerült személyesen szólnom az illetőnek, egy fiatal nőnek csillogó autóban. Mit gondoltok, hogyan reagált? Kiröhögött. Csak arra tudtam gondolni: ha szerencséje van, egyszer ő is lesz kismama.

E sorokkal nem a világot akarnám megváltoztatni, de ha csak azok gondolkodnának el a témán, akik olvasták őket, máris könnyebb lenne mindannyiunk élete.