5 perces krimi: Gyilkosság a templomban

Azon a szeptemberi reggelen Max templomba ment. No, nem azért, hogy az égiekhez fohászkodjon. Ezt megtehette volna otthon is, vagy a kocsijában, vagy bárhol, csakhogy ő egyáltalán nem volt vallásos. Max azért ment a templomba, hogy öljön. És ő nemcsak az ölésben nem talált kivetnivalót, de abban sem, hogy ezt épp a templomban tegye meg. A kijelölt célpont, akinek megöléséért fölvette már a vérdíj felét, vallásos ember lehetett. Merthogy a megrendelő szerint – aki fényképet is adott – a célpont minden reggel fél nyolckor ott van a Szent Tamás-templom reggeli miséjén.

„Nos, ma lesz ott utoljára, mert elszólítja a halál” – fogadkozott Max és a templomtól kissé messzebb, a park mellett kiszállt az autójából. Papi reverendát viselt – na igen, hiszen imádja az álöltözeteket.
Bement a templomba, a hívők köszönését komoly főbólintással viszonozta. Amikor végre bejött az ajtón Gordelli, az áldozata is, azonnal odament hozzá:
– Signor Gordelli?
– Dicsértessék, atyám.
– Dicsértessék – felelte Max ájtatos hangon. – A tisztelendő úr szeretne önnel pár szót váltani.
– De miről van szó? – kérdezte amaz kissé nyugtalanul. Max lehajtott fejjel, szinte alázatos hangon válaszolt:
– Azt hiszem, valami jótékonysági akcióhoz szeretné az ön segítségét kérni. Kérem, erre jöjjön!
Nem a sekrestye felé vezette a férfit, hanem az oldalsó kijárathoz, amelynek előterében van egy másik helyiség is, és onnan indul a lépcső fel a toronyba.
Amikor beléptek, nem volt ott senki. Max udvariasan előreengedte a férfit. A szoba csaknem üres volt, néhány láda állt a közepén. Gordelli belépett, és csodálkozva fordult volna meg, amikor Max a bordáihoz nyomta a hangtompítós pisztoly csövét. A két lövés csöndesen pukkant, és Gordelli a padlóra csúszott. Max – ahogyan szokta – a biztonság kedvéért még fejbe lőtte. Nem sajnálta a célpontot – Gordelli a helyi alvilág véres figurája volt, nem keresztapa, de majdnem az.
„Még jó, hogy testőrök nélkül jött” – gondolta Max, és gondosan becsukta maga mögött az ajtót.

Kettőt sem lépett, amikor mindenfelől golyóálló mellényt viselő, sisakos rendőrök bukkantak föl:
– Fegyvert eldobni, arccal a földre! – vezényelt valaki. Max nagyon megdöbbent. Ilyesmi még nem fordult elő vele, s olyan sejtése volt, hogy egy darabig nem is fog.
– Maga megölte Gordellit – szögezte le a vörös hajú rendőr hadnagy, aki az akciót vezette. Maxot bilincsbe verve talpra állították. A két férfi közelről nézett egymás szemébe. A bérgyilkos kérdő pillantására a hadnagy gyorsan elmondta:
– Valaki beköpte nekünk, hogy az egyik bandavezér bérgyilkost bérelt Gordelli ellen. Ő is meghallotta, hát hozzánk szaladt segítségért. Megnyugtattuk, bemikrofonoztuk és megígértük: állandóan a nyomában leszünk, hogy a bérgyilkos ne férhessen a közelébe.
– Nekem mégis sikerült – nyugtázta Max, bár túlzás lenne azt mondani, hogy elégedett volt. – De miért nem siettek, amikor Gordellit idecsaltam? Egy pillanat alatt lekapcsolhattak volna, mielőtt lepuffantom a fickót.
– Gordelli mégiscsak maffiózó volt – jegyezte meg a hadnagy lassan. Max pedig megértette: ezek vele ölették meg Gordellit, ám csak ő fog bíróság elé állni miatta…
Mielőtt szólhatott volna egy szót is, elvitték. A hadnagy csak ennyit mondott az embereinek:
– Menjetek, rögtön jövök én is – azzal visszament a templomba.
Civilben volt, a golyóálló mellényt a zakója alatt viselte. Beült egy gyóntatószékbe. A rács másik oldalán halványan látta egy pap körvonalait. Közelebb hajolt:
– Atyám, gyónni szeretnék. Nagy az én bűnöm, nagyon nagy. Egy ember élete szárad a lelkemen…

Nemere István