Dilemma: Mit tegyek, ha nem fizet az albérlőm?

Két éve nyugdíjas vagyok, a nyugdíjam éppen arra elég, hogy kifizessem a lakásom rezsijét és megvegyem a gyógyszereimet. Édesanyáméktól örököltem egy kis szuterént egy divatos, Pest megyei városkában, amit most nem akarok megnevezni. Annak a bérbeadásából van egy kis külön jövedelmem, amiből voltaképpen élek, és amiből néhanapján egy kis luxust is megengedhetek magamnak, például egy télikabátot, vagy egy pár új cipőt, uszodajegyet. Egy török vendéglős bérli évek óta, raktárnak használja.

Mohamed, nevezzük így, eddig nagyjából rendesen fizetett, bár nem volt olyan hónap, amikor ne kellett volna telefonon vagy sms-ben üzengetni neki, hogy itt az idő, adja oda a pénzt. Amikor megállapodtunk, hogy kiveszi, hallani sem akart arról, hogy adózzunk is a bevétel után, pedig én kiváltottam az engedélyt, adószámot kaptam, de ő csak nevetett. Azt mondta, nem hajlandó annyival többet fizetni, hogy az adót is rátegyem. Azt akarta, hogy adjam írásba, hogy pusztán a rezsi fizetéséért cserében tárolhatja ott a dolgait, és semmilyen más fizetési kötelezettsége nincs. Azt mondta, ő egy ilyen szerződéssel lenne védve a hatóságoktól. De engem sem ejtettek a fejemre, én ilyen papírt nem írtam alá. Valami azt súgta, hogy ha ezt leírnánk, akkor azontúl tényleg csak a rezsit fizetné, és én semmit sem tehetnék ellene.
Addig-addig huzakodtunk, míg végül szerződés nélkül adtam ki az ingatlanomat. Sokáig nem is volt semmi baj, havonta átadta a bérleti díjat, és a rezsire való pénzt is, amit én szépen befizettem a postán. Igen ám, de idén január óta, amióta a mi kis országunkba is begyűrűzött a gazdasági válság, sehogyan sem akar fizetni.

Januárban, amikor felhívtam, azt mondta, most épp Törökországban van, mert beteg az anyósa. Mondtam neki, hogy megértem, és gyógyulást kívánok, de ő is értse meg, hogy nem lehetek tekintettel az ő családi ügyeire, mert ebből a pénzből élek. Nyugtatgatott, hogy ne aggódjak, nemsokára fizet. De nem fizetett.
Eljött a február, a februárnak is a vége, amikor megint csak fizetnie kellett volna. Nem jelentkezett. Felhívtam, de amint meglátta a kijelzőjén a számomat, kinyomta a telefont.
Ekkor sms-t küldtem, és kértem, hogy fizessen. De nem válaszolt, nem jelentkezett. Ekkor a szomszédasszony segített úgy átállítani a telefonomat, hogy ne írja ki a nevemet. Megint felhívtam. Na, erre felvette, és amikor meghallotta a hangomat, szörnyen zavarba jött. Esküdözni kezdett, hogy fizetni fog, de képzeljem, el, épp szül a felesége, és komplikációk adódtak. Szinte sírt, úgy beszélt a kagylóba, pedig amikor legelőször beleszólt, amikor még nem tudta, ki hívja, egyáltalán nem tűnt szomorúnak.

Már március közepe volt, amikor eszembe jutott, hogy van énnekem egy ügyvéd barátnőm. Felhívtam, és elsírtam neki a bánatom. Azt mondta, késő bánat, ami jogilag, szerződéssel nincs levédve, azzal ő sem tud mit kezdeni.

Eközben telt-múlt az idő, és a bérlőm már három hónapi díjjal és rezsivel tartozott. A telefont már egyáltalán nem vette fel, ha felhívtam, egy automata szólalt meg, hogy a szám nem kapcsolható. Ekkor már hetek óta nem lehetett felhívni, arra gondoltam, olyan sok embernek tartozik, hogy menekülnie kell, és megváltoztatta a telefonszámát.
Nem tudtam, mit tehetnék. Egyedül vagyok, a fiamat négy évvel ezelőtt elvesztettem, egyik pillanatról a másikra meghalt, infarktust kapott. A férjem már húsz éve meghalt. Úgy éldegélek, mint az ujjam, csak a szomszédokkal szoktam beszélgetni, meg nagyritkán a barátnőimmel, de azok sem szívesen találkoznak egy magányos öregasszonnyal, mert családjuk van, nem érnek rá.
Egyre jobban kétségbe estem. Kétségbe esésemben támadt az az ötletem, hogy bemegyek az étterembe, hátha ott találom a bérlőt. Talán személyesen meg tudom győzni.
Az étteremben csak alkalmazottak voltak, akik, mintha be lettek volna tanítva, egyetlen információt sem adtak ki. Sem azt, hogy mi a lakáscíme, sem azt, hogy mi az új telefonszáma. Ritkán látják ők is, mondták, csak néha néz be az üzletbe, sose lehet tudni előre, hogy mikor. Megkértem őket, szóljanak a tulajdonosnak, hogy itt jártam, és várom a pénzt. Bólintottak, hogy majd szólnak.

Ekkor eszembe jutott, hogy írok neki egy levelet. Felszólítottam, hogy nyolc napon belül adja meg a tartozását, ellenkező esetben pakoljon ki a raktárból és adja vissza üresen a számomra. A levelet ajánlva adtam fel, hogy hivatalosabbnak tűnjön. És vártam. Újabb nyolc napot. Április eleje volt.
Végre megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám volt, csak annyit írt ki a készülék, hogy magántelefonszám. Egy férfi szólt bele, hogy ő Mohamed üzlettársa, és átadna százezer forintot. Szó sem lehet róla, mondtam azonnal, hiszen már a többszörösével tartozik! Arra gondoltam, ha most elfogadom ezt a százezret, soha nem látom a többi pénzt. Kiborultam, megmondtam annak a férfinak, hogy őt ugyanígy át fogja verni a barátja, ahogy engem. Azt mondta, talán mégis el kéne fogadnom ezt a kis pénzt, ez is több, mint a semmi.
Lehet, hogy rosszul tettem, de én nem fogadtam el mégse.

Azóta két hét telt el, és nem történt semmi. Nem tudom a számát, ő pedig nem hív. Lassan félmillió forintra rúg a tartozása. Kérem a kedves olvasókat, mondjanak valami használható ötletet, hogy juthatnék a pénzemhez, vagy hogy érhetném el, hogy kipakoljon onnan ez a gazember, hogy kiadhatnám másnak a helyiséget, persze már csak szerződéssel!