Dilemma: Hagyjam, hogy mással feküdjön le a feleségem?

Szépen éltünk. A mézesheteink évekig eltartottak, házasságunk ötödik évében született meg az első fiunk, Ádám. Őt követte két év múlva Szandra, majd megint két év múlva Bence érkezett.
A szerelmet és a szenvedélyt idővel felváltotta a mély tisztelet és szeretet. Azt hiszem, nagyon boldog család voltunk, ahogy ez a nagy könyvben meg van írva.
Soha nem gondoltam arra, hogy más nőre volna szükségem, soha nem is néztem más nőre. A barátaim gyakran viccelődtek velem, hogy ébredjek már, nincs abban semmi rossz, ha legalább megnézek egy csinos nőt. De nagyon őszintén mondom, engem nem érdekelt az ilyesmi. Kati a barátom, testvérem, társam, szeretőm, feleségem, gyerekeim anyja, lelkem másik fele. Soha nem tudnám átverni, rólam lehetne megmintázni a hűség szobrát.

A mi házasságunk tizennyolc éve sem volt persze zökkenőmentes, anyám és Kati gyakran zsörtölődnek egymással, amin nem csodálkozom, mivel édesanyám elég indulatos és kritikus ember. Minden csak úgy jó, ahogy ő gondolja, az én Katim pedig nehezen viseli, ha utasítgatják. A gyerekeink szépek, egészségesek, de ők is okoztak már számtalan szomorú órát, Szandra hiperaktív, így sok probléma volt vele az iskolában, Ádám pedig lisztérzékeny, így külön feladatokat ad az ellátása.
Az évek során gyakran kellett meghúznunk a nadrágszíjat, szinte mindig felváltva volt munkahelyünk, hol Kati keresett, hol én, de olyan, hogy mind a ketten vittünk volna haza fizetést, csak nagyon ritkán fordult elő. Így is megvoltunk, nem jártunk külföldre nyaralni, nem vásároltunk luxuscikkeket, nem vettünk föl drága hiteleket. Mindig volt mit ennünk, volt ruhánk, a nyaralások helyett pedig hátizsákkal, sátorral jártuk be az országot, esténként szalonnát sütöttünk, vagy a halat ettük meg, amit kifogtunk.
Egyszerű, de nagyon szép életet éltünk.

Ám egy nap a feleségem, mintha megbolondult volna. Épp aznap töltötte be a harmincnyolcadik évét. Az egész születésnapi vacsora alatt szomorú és ingerült volt, még az ajándéknak sem örült, pedig megvettem neki azt a túracipőt, amire olyan régóta vágyott. A gyerekek kis műsorral készültek neki, de én láttam az arcán, hogy alig várja, hogy vége legyen már, és aludni mehessen. Amikor kettesben maradtunk, megkérdeztem, mi bántja. Eleinte nem akarta elmondani, de aztán késő este végre kibukott belőle, hogy úgy érzi, elrohant az élete, oda a fiatalsága, és nem vár már rá semmi érdekes.
Micsoda butaság, válaszoltam, hiszen az élet szép, itt vagyunk egymásnak, gyönyörűek a gyerekeink, egészségesek vagyunk, még ha nem is vet fel a pénz, mindenünk megvan. Mi bánt akkor, kérdeztem.
Hiányzik valami, nem tudom mi, válaszolta, és el is sírta magát.
Ha férfiak is olvassák ezt az oldalt, talán megértik, milyen tehetetlenül álltam. Mi, férfiak nem nagyon tudunk mit kezdeni az ilyen talányokkal.

Arra gondoltam, talán a hormonjai munkálkodnak, talán menstruálni fog, aztán elmúlik az egész, és Kati újra a régi lesz. De nem így történt.
Két hétre rá lángvörös hajjal jött haza a fodrásztól. Úgy nézett ki a feje, mint egy felizgatott répa. Minden szál haja az égnek állt, a rúzsa majdnem fekete, a ruhája fűzöld és testhez álló. Megmondom őszintén, az én szép, szelíd feleségem úgy festett, mint egy útszéli nő. Dühös lettem, meg tudtam volna fojtani, bár sose nyúltam hozzá egy ujjal se. A dühömet is visszafojtottam, bár meggyőződésem, hogy egy házaspár esetében az ilyen drasztikus változtatásokat is illik megbeszélni. Mondom, nem csináltam patáliát, ő mégis észrevette a nemtetszésemet, és belém kötött.
Hogy ne vágjak pofákat, mert ő igenis még fiatal, és olyanra festeti a haját, amilyenre akarja, és elég a punnyadásból, ő élni akar, amíg lehet.
Túléltük ezt is, idővel megszoktam a haját. De azt, hogy újabban esténként rendszeresen pezsgőt ivott, már kevésbé tudtam tolerálni. Egyrészt, mert ez nekünk eddig nem volt szokásunk, másrészt pedig mert igen drága. Aztán jött a cigaretta. Vékonyka cigiket vett, és a vörösre lakkozott műkörmei közé fogta, úgy szívta mint egy díva. Hiába morogtam, kinevetett, hogy vén vagyok, korlátolt, és az életet élni kell, nem pedig csak pangani. De hát ez lenne az élet, kérdeztem, hogy iszik és dohányzik?

Ekkor üvölteni kezdett.
Hogy nem, bizony nem ez az élet, de mellettem csak ez jut neki.
Értetlenül álltam.
Mi hiányzik neked, kérdeztem, és most már én is kiabáltam.
Vonogatta a vállát, rám csapta az ajtót. Kinyitott egy üveg pezsgőt. Amikor már majdnem az egész üveg kiürült, elém állt, és azt mondta, beszélni akar velem a szexről.
Nem akarlak átverni, mondta, ezért akarok beszélni róla. Nekem ez nem elég. Nem elég, hogy hetente lefekszünk egymással, mindig ugyanúgy, mindig ugyanabban az ágyban, ugyanazokkal a mozdulatokkal. Hiába jó mindkettőnknek egy bizonyos mértékig, nekem nem elég. Újat akarok, új érzéseket, új vágyat.
Egy szavát sem értettem. Vagyis értettem, csak inkább nem akartam megérteni.
De akkor mire vágysz, kérdeztem? Kezdjünk el ennyi év után szexuális játékokat folytatni? Vegyek ostort vagy bilincset? Pornókazettákat? Esetleg vibrátort?
Na látod, ez az, mondta, hogy neked csak eddig terjed a fantáziád. Egész másról van szó.
Rosszat sejtettem.

Ekkor már én nyitottam ki egy üveg pezsgőt, és töltöttem magamnak. Nem tudtam, dühös vagyok-e vagy félek. Vajon mi fog kisülni ebből?
Ekkor kinyögte a szíve vágyát. Hogy megismerkedett egy férfival, akibe nem szerelmes, de nagyon szexinek tartja. A férfi fiatalabb nála, vagány, vicces és nagyon kívánatos. És ő szeretne az engedélyemmel lefeküdni vele.
- Éljünk nyitott házasságban - mondta az én drága, komoly feleségem, legalábbis, aki nemrég még az volt. – Te is kipróbálhatod más nővel, ez így korrekt.
- Így korrekt? – kiabáltam. – Hol van az a fickó, kitaposom a belét! Hogy lenne korrekt, hogy más után vágyakozunk, mást ölelgetünk, másra gondolunk?
Erre csak azt mondta, hogy számított rá, hogy így fogok reagálni, mert lóellenzős vagyok. De nem kívánhatom tőle, hogy csak azért, mert kocka fejem van, ő ebben a renyhe unalomban élje le azt a néhány évét, amíg még fiatal.

A sértéseket reggelre kihevertem. De a kívánságával nem tudok mit kezdeni. Kérem, aki járt már hasonló cipőben, adjon tanácsot nekem. Szokásos dolog ez a nőknél? Mind megbolondulnak negyven felé? Vagy csak az én feleségem ilyen boldogtalan? Engedjem, hogy más férfi ölelje, csak hogy mellettem maradjon? Hogy fogom majd átölelni, ha tudom, hogy egy órával ezelőtt még más ágyában volt? És vajon meddig maradna mellettem, ha ezt tenné? Mi a biztosíték, hogy nem szeret bele valakibe, és nem lép le vele? Na, és ha nem engedem? Úgyis megteszi a hátam mögött. Vagy elválik tőlem. Én nem akarok nélküle élni.
Tanácstalan és kétségbe esett vagyok. Kérem, segítsenek. Leéltem tizennyolc évet egy nő mellett, negyvennégy éves vagyok, azt hittem, ebben a szeretetteljes harmóniában fogunk megöregedni. Most viszont úgy érzem, kicsúszik lábaim alól a talaj. Félek, mindent elveszítek, ami valaha fontos volt nekem.

László történetét lejegyezte Kóbor Kata

Ajánljuk még:

- Miért akar válni egy nő?

- Nyitott házasság: előnyök, buktatók