Dilemma: Elvegyem, ha tudom, hogy nem az enyém?

Engem a barátaim nem úgy ismernek, mint aki belebolondul egy nőbe, aztán se lát, se hall, és papucs lesz. Harmincnégy éves vagyok, és sose volt még ezelőtt két évnél hosszabb kapcsolatom. Szeretem az életet, a nagy bulikat, vad sportokat, szép csajokat, és nem szívesen adtam fel mindezt eddig egy nőért.
De Júlia más. Vele valahogy nem lehet játszadozni. Nem azért, mert zsarol és fenyegetőzik, mint a legtöbb nő, ha pénteken faképnél hagyom azzal, hogy lemegyünk a srácokkal pecázni a Balatonra. Hanem mert olyan szép és olyan szomorú, olyan, hogy is mondjam, átszellemült, hogy nem lenne szívem megtenni vele ilyesmit.

Amikor megismerkedtünk, talpig feketében járt. A haja is fekete volt, mára újra gesztenyebarna, ez a természetes hajszíne. Egy tengerparti szállodában láttam meg először, kiderült, ugyanazzal a csoporttal érkeztünk Lisszabonba. Ő a nővérével utazott, én egy nővel, akivel épp akkor jártam.
Ahogy megláttam, többé nem tudtam róla levenni a szemem. Amikor a barátnőm délutánonként felment a szobába, hogy ejtőzzön kicsit, én a hallban vártam Júliát. Az ő nővére is szeretett sziesztázni, Júlia ilyenkor leült a jó hűvös hallban egy fotelba, és olvasott. Napokig csak távolról néztem, mire végre mellé mertem kéredzkedni. Azzal az ürüggyel szólítottam meg, hogy nincs-e kedvük közösen autót bérelni, és bejárni a  környéket, mert ahogy láttam, hogy ők is ketten vannak. Megnézhetnénk például Fatimát, a csodák helyét.
Zavartan nézett rám, nem is tudta, hová tegyen. Ez fájt. Én azt hittem, hogy amikor a reggelinél összeakadt a tekintetünk, ő is érezte azt a villámcsapást.
Bemutatkoztam, elmondtam, kivel vagyok itt, és azt is hozzátettem, hogy a kapcsolatom a végét járja, voltaképpen búcsúútra jöttünk Szilvivel. Elég kínos volt, mert egyetlen pillantásával éreztette velem, hogy nem kíváncsi a magánéletemre.
A fatimai kirándulásra nemet mondott, előző nap ők már jártak ott, és különben sem szeret idegen országban autózgatni, mondta. De nem is ez volt a lényeg, hanem hogy végre szóba elegyedtünk.

Az óceánparton semmi nem történt köztünk, hogy is történhetett volna, ő nem olyan nő, akit be lehet csalni húsz percre egy lesötétített szobába, ahol egy másik nő dolgai hevernek szanaszét. Az egyetlen, ami történhetett, hogy telefonszámot cseréltünk, és megbeszéltük, tartjuk a barátságot Budapesten is. Júlia nem volt túl lelkes ettől, nem nagyon értette, miért akarok vele annyira barátkozni, de hazatérésünk után négy nappal megértette.
Felhívtam, kértem, hogy találkozzunk, mert nagyon fontos dologban szeretném a segítségét kérni. (Ez a segítségkérés mindig bejön a nőknél, még az is belemegy a randiba, akinek amúgy esze ágában sincs.) Ő is eljött. Nagy csokor virággal érkeztem a Művész Cukrászdába, az utcai részen ültünk le, ő még mindig talpig feketében.
Elmondtam, hogy igazából abban kérném a segítségét, hogy mentse meg a lelkem. Beleszerettem, minden percben rá gondolok, aludni sem tudok. A barátnőmmel különváltunk, amint leszállt a repülő.
- Szeretném, ha minden nap láthatnálak mostantól – néztem a szemébe.
Egykedvűen nézett vissza rám, aztán megvonta a vállát.
- Találkozzunk – mondta -, ha annyira akarod.

Talán ez a kimért, jeges hang tette, hogy őrülten beleszerettem. A kedvesem lett, pár hónap múlva hozzám költözött, felszabadult mosolyt mégse láttam soha az arcán. Mintha mindig sírna, olyan volt a szeme, de ha kérdeztem, mi bántja, csak a vállát vonogatta. Őrületbe kergetett a közönyével.
Amikor egy évre rá megkérem a kezét, akkor végre elsírta magát és beszélni kezdett. Azt mondta, ne akarjam, hogy boldogtalanná tegyen engem is, épp elég, hogy ő nem lesz boldog soha.
- Miért ne lennél? Elveszlek, csinálunk egy rakás gyereket, építünk egy házat Solymáron. Miért ne lehetnénk boldogok?
Megfogta a kezem, megsimogatta az arcom:
- Mert én mást szeretek.
Meghűlt bennem a vér.
- Mást? Ki mást? Azt mondtad, nincs senkid...

A történet folytatása >>>