Igaz történet: Nem kellett volna felvállalnom a másságát?

Az is nagyon megviselt volna, ha másik nővel találom az ágyunkban, de hogy férfival volt, ez teljesen a padlóra tett. Kétéves volt a kisfiunk, és én azt hittem – egészen addig a pillanatig –, hogy boldog házasságban élünk… Csörömpölve hullott össze az egész életünk abban a másodpercben, amikor váratlanul hazatérve vidékről, a szüleimtől rájuk nyitottam az ajtót.
Később sokat beszéltünk a történtekről, mert Tomi nem bírta elviselni, hogy költözni akarok. Amikor kicsit csillapodott a sértődöttségem, a mérgem, és már talán inkább csak a hiúságomban éreztem magam szörnyen sebzettnek, oda tudtam figyelni a történetére. Már kamaszkorában érezte, hogy „más”, hogy akkor érez izgalmat, amikor tornaóra előtt együtt öltözik a többi kissráccal az öltözőben, és nem akkor, amikor meglátja a tornadresszes lányokat. Meghasonlottként nőtt fel, és húszévesen, amikor az első „igazi” lánykapcsolata alakult, bejött a képbe egy huszonnégy éves srác, aki a közeli üzletben dolgozott, és hihetetlenül egymásba szerettek…

Tomi párhuzamosan „futtatta” a két történetet: a lányt szerette, kedvesnek és helyesnek tartotta, és együtt járt vele, mert ezt várta el tőle a környezete, és ő is ezt várta el magától, a fiúba viszont szerelmes volt, és eszelős vágyat érzett iránta. A szüzességét a lánnyal vesztette el, nem volt rossz, de különösebben jó sem, ahogy ő fogalmazott: semmilyen. Rá két napra nem tudott ellenállni a fiúnak, a szerelmének, és vele is lefeküdt. Ahogy mesélte, az volt az igazi, olyan, mintha „meteorit csapódott volna a Földnek”. Csak hát saját maga sem tudta elfogadni, hogy a saját neme iránt érdeklődik, és tisztában volt vele: az apja kitagadná, de legalábbis megszakítaná vele a kapcsolatot, ha megtudná, hogy a fia a fiúkhoz vonzódik.
Elmondta, hogy én voltam a második nő az életében.
– Szerettem volna normális családot, feleséget, akit szerethetek, és persze egy gyereket – mesélte, és egyre jobban felkavarodtam. Kezdtem sajnálni őt, kezdtem megérteni, szerettem és gyűlöltem egyszerre.

Elmesélte, hogy szakított miattam a nagy szerelmével, és a házasságunk első időszakában úgy gondolta, talán képes lesz parancsolni az ösztöneinek, a vágyainak, és soha többé nem fog férfihoz közeledni…
Évekig így történt, de egyre üresebbnek és boldogtalanabbnak érezte magát. A mélyponton járt – amiről mellesleg nem is igen tudtam –, másfél éves volt a gyerek, amikor véletlenül találkozott az első szerelmével. Egy ideig csak beszélgettek, találkozgattak, de néhány hete már ágyba is bújtak.

Annak ellenére, hogy persze megértettem, mi történhetett benne, a szívem összetört. Nemigen tudtam mit kezdeni azzal, hogy valójában sosem vonzódott a nőkhöz, mert mindig a férfiak váltottak ki belőle izgalmat.
Hónapokig éltünk úgy egymás mellett, hogy nem tudtam, mi lesz. Éreztem, hogy Tomi szeret, hogy nagyon szeret, de nem „úgy”. Nem tudtam elképzelni, miként alakulhat a jövőnk, harmincévesen nem akartam benne maradni egy olyan kapcsolatban, ahol nőként értéktelennek érzem magam. Patthelyzetbe kerültem.

Végül egy hosszú hétvégén átbeszéltük, mi legyen. Ő azt javasolta, maradjunk együtt, mert szeretjük egymást, és megtesz mindent, hogy ne sérüljek a nőiességemben. Ha akarom, „szeretget”, szerelmeskedik velem, hogy nekem is jó legyen, és nem találkozgat férfiakkal. Azt mondtam, nem akarom, hogy feláldozza magát, találkozzon férfival, ha akar, és én átgondolom…
Mert attól a naptól fogva, hogy rajtakaptam őt az ágyban, nem tudtam lefeküdni vele. Nem tudtam férfinak tekinteni, és nem tudtam volna elképzelni, hogy „úgy” hozzám érjen. Egy idő után eldöntöttem, hogy a barátom lesz, és amíg működik a házasságunk, addig maradok – már csak a gyerek miatt is –, de a fiunk előtt nem derülhet ki a „titok”.
Még azt is mondhatnám, hogy szépen éltünk. A környezetünkben mintaházaspárnak tartottak minket, mert nálunk valóban nem nagyon volt veszekedés, mindent meg tudtunk oldani higgadtan, és úgy, hogy leginkább a gyereknek jó legyen.

Akkorra már elhittem, hogy a vágyakat el is lehet fojtani, sőt akár nemesebb életet is élhet az ember, ha nem a vágyai vezetik. Kezdtem magamra találni. Igaz, hogy évek kellettek hozzá, de egyre magabiztosabb nőnek éreztem magam, akinek stabil a hátországa, és akinek nincs is szüksége a szerelemre ahhozk, hogy boldog legyen. Nem tudtam, Tomi randevúzgat-e, ha tette is, nagyon diszkrét volt. És mindig mi, a családja voltunk számára az elsők, a legfontosabbak.
És akkor, teljesen váratlanul, belefutottam Péterbe. Kollégám volt már évek óta, másik emeleten dolgozott, de a liftben együtt ragadtunk háromnegyed órára, és már ott olyan áramütésszerű élményt éltem meg, amilyet még soha. Talán a huszadik perce beszélgettünk a semmiről – próbálta a figyelmemet elterelni a beragadásról, mert egyre inkább pánikhangulatba kerültem –, amikor azt kérdezte:
– És te, Noémi? Sokszor láttalak már, de nem tudom eldönteni, boldog vagy?
Ránéztem, és kicsúszott a számon:
– Most igen.
Ezután beszéltünk még, vagy csak én emlékszem úgy, nem tudom. De amikor elindult a lift, sajnáltam, hogy vége. Sajnáltam, hogy nem maradunk együtt, a liftben, órákig, napokig vagy hetekig…

Egy darabig kerültem őt, és Tominak sem beszéltem róla, de kezdtem tőle eltávolodni. Egyre többet ábrándoztam Péterről, aki időnként elhívott kávézni. Nemrég vált el, és azt hiszem, nem merte megmondani, hogy én is erős hatással vagyok rá.
Hónapokkal később, egyik este megvárt a recepciónál, és elhívott vacsorázni. Nem jutottunk el az étterembe: a kocsijában beszélgettünk, és – oly sok várakozás után – megcsókolt. Olyan volt, mint amikor Hófehérkét életre keltette az a bizonyos csók: egészen más színben láttam mindent, ami addig volt. És dörömbölt bennem a vágy: végre teljes, normális, boldog életet élhetnék!

Sokat gondolkoztam, mit tegyek, végül elmeséltem Tominak a találkozásunkat. A férjem – várakozásommal ellentétben – teljesen kiborult. Ő ránk áldozta az életét – szó szerint így mondta –, eldöntötte, hogy velünk fog élni, nem engedi, hogy a vágyai uralkodjanak rajta, és akkor én csak úgy megcsókolok egy vadidegent! Megkívánom! És talán még az életemet is vele tervezem?
Részemről ott ért véget a barátságunk. Feltört belőlem egy csomó keserűség: igen, boldognak hazudtam magam, de mindvégig színleltünk… Soha többé.

Nem bírtam ellenállni Péternek. Az első szeretkezésünk felkavaró, csodálatos volt, és attól kezdve tudtam, hogy a boldogságot kell választanom. Mindennap együtt ebédeltünk, és délutánonként együtt mentünk haza, hozzá. Mint később kiderült, az első szeretkezésünkből teherbe estem.
Iszonyú cirkusz volt otthon, amikor bejelentettem Tominak: elválok tőle. A kisfiunknak sem volt könnyű, ráadásul Tomi a bíróságon előállt azzal, hogy rossz anya vagyok, megcsaltam őt, és nem voltam egyikükre sem tekintettel, csak a saját érdekeimet nézem. A férjem, aki annyira megalázott, amikor egy férfit hozott az ágyunkba, a férjem, akinek megbocsátottam ezt a megbocsáthatatlan félrelépést, és a barátja lettem, valójában nem lett az én barátom. Sőt, a gyereket el akarta venni tőlem!
– A következő tárgyaláson elő kell állnia azzal, hogy mit tett a férje, és hogy a férfiakhoz vonzódik – mondta az ügyvédem. – Különben elvehetik a fiát...

Hat hónapos terhes vagyok – egy másik férfitól. Talán ezért érzem úgy, hogy nem lenne tisztességes, ha a tárgyaláson elárulnám Tomi másságát. Nem tudom, képes leszek-e rá. De, ha nem mondom el, hogyan tarthatom magam mellett a fiamat a nélkül, hogy megtudná az igazat az apjáról. Valamikor biztos meg kell tudja – meg fogja tudni –, de mikor jön el az idő?
Vajon mi lenne a mindenki számára legmegfelelőbb döntés? Lehet, hogy túl sokáig kitartottam a férjem mellett…

- Igaz történetek >>>