Akkor is szüljek, ha nem szeretnék?

Negyvenegy évesen maradtam egyedül, a fiam tizenkilenc éves volt akkor, már-már alig láttam, folyton a haverokkal meg a lányokkal lóg, és ez így van rendjén. Egy darabig örültem, fellélegeztem, hogy végre újra szabad vagyok, élhetem az életemet úgy, ahogy akarom. Aztán mégis megrémültem, amikor rádöbbentem, hogy nincs túl sok időm. Ha végre meg akarom találni életem igazi párját, sietnem kell, mert néhány év, és öregasszony leszek.
Pánikba estem, mert bármennyi rossz tapasztalatot is szereztem a párkapcsolataim során, még mindig hiszek a szerelemben és vágyom rá. Hiányzott egy férfi jelenléte, az energiái, a szex, és legfőképpen az az érzés, hogy van valaki, akivel összetartozunk. Akire számíthatok, ha beteg vagy szomorú vagyok, aki mellettem áll, ha baj van, és aki mellett én is kitarthatok végre, míg csak élek.

Istvánt magányom tizedik hónapjában ismertem meg. A sors iróniája, hogy épp a lehető legcsatakosabb, legtrehányabb voltam, épp hogy leszaladtam a sarki boltba egy szabadidőruhában, három napos, felcopfozott hajjal. Nyár volt akkor is, kánikula, takarítani és mosni készültem, nem öltöztem hát át, még csak ki se festettem magam. És épp akkor jött ő.
Mögöttem állt a pénztárnál a sorban, és véletlenül egy picit hozzám ért a válla. Addig észre se vettem, fel se tűnt, hogy nem egyedül vagyok a közértben, de ez az érintés úgy ért engem, mintha áramot vezettek volna belém. Hátra fordultam, és ő volt. Szép volt, nagyon kedves arcú, és mosolygott. Úgy néztünk egymásra, mint az amerikai filmekben a végzetes találkozásokkor. Sorsszerű pillantás volt, éreztem, hogy akkor, ott, valami elkezdődött.
De aztán visszakaptam az aprót, a pénztárosnő elköszönt, és nekem mennem kellett. Hogy is vette volna ki magát, ha álldogálok még egy kicsit a bolt előtt, hogy bevárjam? A szívem szakadt meg, de nem volt mit tenni, elindultam hazafelé. Csigalassúsággal tettem meg azt az ötven lépést, ami az üzlet és a lakásom között van. És akkor megtörtént, amire vártam: 
- Segíthetek?
Így kezdődött. Hiába szabadoztam, ragaszkodott hozzá, hogy egészen az ajtómig, a harmadik emeletre cipelje fel a vizeket. Behívtam egy kávéra. Tudom, ez azért elég furcsa, hogy egy vadidegent a lakásomba hívok, de Istvánt nem éreztem idegennek, sőt. Olyan volt, mintha ezer meg ezer éve ismernénk egymást.

A kávé lassan főtt le, a szokásosnál is sokkal lassabban, mintha minden arra játszana körülöttünk, hogy legyen időnk. Beszélgettünk, nevetgéltünk. Hamar megtudtuk egymásról, hogy mindketten egyedül vagyunk, hogy mindketten a marketing világban dolgozunk, és hogy rosszul bírjuk a meleget. Miután megitta a kávét, felállt, mint aki menni készül, illedelmesen megköszönte, hogy beengedtem, én meg csak toporogtam ott, tanácstalanul. Éreztem, hogy nem szabad elengednem, rettegtem, hogy ha most kilép az ajtón, nem látom soha többé.
- Viszontlátásra! – mondta és szomorú mosoly ült a száján.
Én nem válaszoltam, nem jött ki hang a torkomon. Csak álltunk az ajtóban, és bámultuk egymást.
Ekkor hirtelen megcsókolt.

Három hét múlva felmondta az albérletét és hozzám költözött. Ekkor már tudtam, amit addig csak sejtettem, hogy István nyolc évvel fiatalabb nálam. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha képes leszek beleszeretni valakibe, aki fiatalabb mint én. Számomra az igazi férfi biztonságot, erőt, fölényt jelent, nem érezhetem úgy, mintha a kisöcsém lenne. Nem is éreztem úgy. Nyolc év ide vagy oda, Istvánt az első pillanatban férfinak éreztem, álmaim férfijának.
Az élet minden területén megértettük egymást. Éjszakákba nyúló vitákat folytattunk politikáról, művészetekről, könyvekről, és fantasztikusakat nevettünk. A szex soha, senkivel nem volt olyan jó, mint vele, és bevallása szerint ő is így van velem. Egy éve élünk együtt, terveink, álmaink vannak, mára a szülei is belenyugodtak, hogy egy többszörösen elvált, idősebb nő a partnere.
Az az igazság, hogy két hónapja a kezemet is megkérte, de én nemet mondtam. Nem azért, mert nem szeretem, nem bízom benne, hanem azért, mert rossz ómennek tartom. Minden házasságom befuccsolt, minden hangzatos igent üres, unalmas, hideg évek követték. Minek az esküvő? Ahogy mondani szokták: papír nélkül is szerethetjük egymást.

A probléma, az első probléma, három hete jelentkezett. István az ölébe vett, és a fülembe súgta, hogy szeret, imád, én vagyok számára az igazi nő, és gyereket szeretne tőlem. Meghűlt bennem a vér. Valahogy eszembe se jutott, hogy egy vagány, életerős, karrierje csúcsán lévő férfinak ilyen igényei legyenek. Én már rég túl vagyok a kismama koron, belegondolni is borzongok, hogy megint nagy hassal járkáljak, reggelente hányjak, aztán hónapokig szoptassak, évekig pelenkázzak, és futkossak egy totyogó után. Az én karrierem is szépen alakul, ha most kivonom magam, lehet, hogy soha többé nem kapok munkát. Ezek a gondolatok cikáztak át az agyamon, miközben az ölében ültem és mosolyogtam rá. Elütöttem valami kelletlen viccel az egészet, és kikászálódtam az öleléséből.

De Istvánt nem olyan fából faragták, aki annyiban hagyja, ha akar valamit. Azóta szinte minden nap felhozza a témát. Egyik nap őszintén leültem vele, és elmondtam az aggályaimat. Azt felelte, túl sokat gondolkodom, fiatalok vagyunk, szerelmesek vagyunk, ő mellettem tervezte leélni az egész életét, már csak egy gyerek hiányzik a boldogságához. Ekkor elmagyaráztam neki, hogy talán teherbe sem eshetek már. Hiszen negyvenhárom éves vagyok. Mi van, ha elvetélek, vagy még szörnyűbb, ha betegen születik a baba. De ő ezeken csak nevetgél, hallani sem akar róla. Arra hivatkozik, hogy fejlett az orvostudomány, és hogy sok amerikai sztár ilyenkor kezdi tervezgetni az első gyereket, nekem pedig ez már nem is az első szülésem lenne.

Komoly dilemmában vagyok. Szeretem őt, és mindent meg akarok adni neki, amit csak kíván. Ha mélyen a szívembe nézek, még ezt a babát is bevállalnám, csak hogy teljessé tegyem az életét. De ha az eszemre hallgatok, szörnyen megrémülök. Mi lesz velem? Egy baba hatalmas kötöttség, felelősség. Az egész életem egy csapásra megváltozik, ha újra anyuka leszek.
Kérem, segítsenek dönteni.

Valéria történetét lejegyezte Kóbor Kata

Ajánljuk még:

- Felelős vagyok a páromért?

- Hogyan lehet kíméletesen nemet mondani?