Gyilkosság nyakkendővel

Május utolsó napja volt, amikor azt a csinos lányt fényképeztem a parkban. Az egyik bokor alatt feküdt, a nyaka körül csicsás nyakkendővel. Megfojtották, aztán megerőszakolták. Szokványos ügy. A többieknek. Nekem már nem annyira, mert a nyakkendőt, amivel végeztek vele, néhány héttel azelőtt én ajándékoztam Johnnak, a vőlegényemnek.
Nem szóltam senkinek, de a laborban kinagyítottam a fényképet, és közelebbről is megnéztem a nyakkendőt. Hímzett kutyus volt rajta. És bár Johnnak nem nagyon tetszett, azért egyszer-kétszer fölvette a kedvemért.
– …Jó – mondtam neki aznap délután a telefonba. – Hatkor a kedvenc vendéglőnkben, aztán miattam mehetsz a buliba… De, John, a kedvemért a kutyás nyakkendődben gyere!
– Nem lehet – Zavart köhécselés hallatszott a kagylóból, és nekem egyszerre nagyon melegem lett. – Elhagytam… valahol.
– Na, mindegy! – szedtem össze magam. Nem érdekes. Pontos légy!
Mit csináljon az ember lánya, ha szeret valakit, aki egy hulla nyakán felejti a nyakkendőjét? Vesz neki másikat.

– Ezt neked hoztam! Próbáld fel!
A szokott asztalunknál ültünk. John tétován forgatta ujjai között az ajándékot.
– Ez is kutyás? – kérdezte a kis csomagot bontogatva. – Nem – emelte fel a nyakkendőt boldogtalanul. – Ez majmos…
– Istenien áll neked, John! – lelkendeztem. – Csak aztán ne hagyd el ezt is! – Nem tettem hozzá, hol.
– Köszönöm – állt fel John zavartam. – Ideje indulnom. Tudod, Chris nem szereti, ha kések.
Bólintottam. Kedveltem Christ, John főnökét, de ezek a fogadások kezdtek az agyamra menni. John a külügyben dolgozott (magas pozícióban), ahol hetente tartottak félhivatalos esti fogadást a külföldi vendégeknek, legtöbbször az éjszakába nyúlóan. Tudtam, hogy az én drága Johnom is nagyrészt elázva tér haza ezekről a bulikról. Na, ez sem tetszett…

A majmos nyakkendő tragikomikusan hatott a félmeztelen lányon. Amikor nem figyelt oda senki, gyorsan megnéztem a nyakkendő hátulján a címkét. Nem volt kétség: hátán az általam beleégetett kis jellel. Ez itt John nyakkendője. Uramisten!
A következő napokat John megfigyelésével töltöttem. Szabadságot vettem ki John tudta nélkül, és állandóan a nyomában voltam. Megnyugodva tapasztaltam, hogy Johnnak nincs más nő az életében. Legalábbis élő. Semmi gyanúsat nem találtam a viselkedésében. Annyira, hogy már ez lett a gyanús.
Amikor kialakult az elképzelésem, és minden egyezett benne, elmondtam a főnökömnek. Aki nagy ívben rúgott ki az irodájából.
– Maga nem normális, Susan! – kiáltott utánam. – Ne inkább az elnököt tartóztassam le?! Csak szóljon, várom az újabb ötletét!
Ezek a férfiak! Miért ne lehetne kéjgyilkos a külügyminisztérium tisztviselője? Ideje volt kézbe vennem a dolgot.

Nem kellett sokáig várom. Aznap délután John teniszezni ment a főnökével, tiszta volt a terep. Taxival mentem a tizennegyedik utcáig. A zár nem jelentett akadályt. Lélegzetvisszafojtva léptem be a legénylakásba. Nem sokat bámészkodtam. Egyenesen a ruhásszekrényhez mentem és szemügyre vettem a nyakkendőket. Jó sok volt belőlük, ahogy elnéztem, mind ugyanattól a cégtől. Kiválasztottam az egyiket, amelyikhez díszzsebkendő is tartozott. A díszzsebkendőt a helyén hagytam, a szolid, kék nyakkendőt a zsebembe csúsztattam. Mire John kijött a teniszcsarnokból, már a kocsija mellett vártam.
– Ó! – sóhajtottam csalódottan, amikor közölte, hogy megint fogadásra megy.
– Közbejött, sajnos, nem tehetek róla… – John a cipője orrát nézte. – Sajnálom.
– Na jó. Ne lógasd az orrod! – Vidám volt a hangom, de nem szívből jövő. – Meglepetés – húztam elő a zsebemből a nyakkendőt. Johnhoz léptem, és a nyakkendőjét levéve, a nyakába kötöttem az „ajándékomat”. Egészen jól illett a kék nyakkendő az öltönyéhez.
– Köszönöm – motyogta John szórakozottan. – Izé… rohannom kell, drágám. – És már ott se volt.

– Főnök! – húztam félre Caine hadnagyot a hulla mellől. – Kíváncsi rá, hol van az ehhez tartozó zsebkendő? – A halott lány nyakán lévő szolid, kék nyakkendőre mutattam.
– Mindennél jobban érdekel – mondta Caine gyanakvóan. – De, ha megint azzal jön…
– Tizennegyedik utca, százhatos szám, második emelet. Ruhásszekrény, balra.
A titkos házkutatás végre Caine-t is meggyőzte.
– Hogyan jött rá? – kérdezte csodálkozva.
– Női megérzés – legyintettem szerényen. – Itt az ideje, hogy a gyilkos belesétáljon a csapdába. Igaz?
A főnök bólintott, és el is készült a csapda. Csalétek is volt benne. Én. Caine, ez az aranyos ember nem akarta rám bízni, mert féltett. Én azonban ragaszkodtam hozzá. A sminkesek kezelésbe vettek, és egy óra múlva a saját anyám sem ismert volna rám. Caine könnyen szerzett belépőt a külügy esti fogadására.

Amikor beléptem a hatalmas terembe, az összes férfi érdeklődve nézte az új „bőrt”. Volt is mit nézni rajtam! Még John is kétszer megbámult, nem sejtve, kit lát.
Az első táncra Chris, John főnöke kért fel. Ő sem ismert fel. Tánc közben nyomta a sódert, magáról beszélt, de nem nagyon figyeltem arra, amit mond. Egyfolytában arra ügyeltem, hogy John még véletlenül se kérhessen fel táncolni, inkább csorgó nyálú vén nagykövetekkel mentem a parkettre.
Később láttam, hogy John kiütötte magát. Túlságosan is hamar. Félrehúzódva a mély fotelben, üres poharak társaságában. Vagy legalábbis úgy tett.
Éjfél felé járt, amikor kimentem levegőzni. Kellemes idő volt, tücskök ciripeltek. Észrevettem, hogy karcsú férfialak követ. Már jól bent jártunk a sötét parkban, a fekete, ijesztően susogó, magas fák között, amikor utolért.
– Hová ilyen sietve kislány? – hallottam a jól ismert hangot. – Elkísérhetem?
Mielőtt felelhettem volna, már rám is vetette magát. Sikoltoztam, ahogy a torkomon kifért, amíg a nyakkendő belém nem fojtotta a hangot. De addigra már, hál’ Istennek, ott teremtek azok az erős férfiak.
– Letartóztatom Chris White! – csattant Caine hangja a sötétben. Jogában áll hallgatni…
Félig ájultan, a nyakamat tapogatva, messziről hallottam Caine daráló hangját, miközben elvezették a külügy főnökét.
Addigra néhány kollégám már John-t ébresztgette. Álmosan pislogott az én elkábított, nyakkendő nélküli vőlegényem. Megveregettem az arcát.
– Te kis butus. Te vagy a világ legbutább, legszórakozottabb vőlegénye, de már nem sokáig leszel az, megígérhetem.

Nemere István

- 5 perces krimik >>>