Megcsalhat egy férfi egyszerre két nőt?

Talán nincs is szebb pillanat egy születésnél. Erre gondoltam, amikor Gyurival, az öcsémmel az autópályán suhantunk, reszketve, hogy mi lesz feleségével Pannival, és a babával, aki a vártnál hat és fél héttel előbb kéredzkedik világra. Otthagytuk a kávézót, szüleink balatoni kávézóját, amelynek Gyuri az üzletvezetője, és ahol minden hétvégén – télen-nyáron egyaránt – én dolgozom „főpincérként”, keresetkiegészítésként. Nem volt probléma, hogy hétvégenként otthon hagytam Eriket, a szerelmemet, mert olyankor neki is számos különmunkája volt. (Tervez abban a grafikai stúdióban, ahonnan a különmunkáit kapja, nyomdába jár, figyeli a gépindulásokat.)

Tudtuk, hogy mindez csupán néhány évig tart majd, és végre nagyobb lakásba költözhetünk az ő másfél szobásából, összedobjuk a pénzünket, és megteremtjük belőle pár év múlva az önálló, kényelmes álomotthonunkat, ahol már lesz egy gyerekszoba is…
Nagyon szerelmes voltam, és ő is ugyanígy érzett irántam. Panni is a kávézóban dolgozott, ámbár mostanában egyre kevesebbet, egyre nehezebben bírta az állást. Aztán fél órája jött egy telefonhívás: elfolyt a magzatvize, és folyamatos görcsei vannak.
Szüleink beugrottak helyettünk a kávézóba, és mi suhantunk is Budapest felé. Miután az öcsémet valamennyire megnyugtattam, nagyot sóhajtottam:
– Jó lenne már nekünk is egy baba.
– Akkor be kellene fejezned ezt az ingázást.
– Tudom. De már csak egy kicsit kell hajtani, utána összerakjuk Erikkel a spórolt pénzünket, veszünk egy lakást, és belevágunk mi is.
– Hány éve is vagytok együtt?
– Három és fél. De ugyanolyan jól működik a kapcsolatunk, mint az elején. Megvan az izgalom, a szerelem, fantasztkus vele a szex. Szerintem az a titka ennek az egésznek, hogy megbecsüljük a hétköznapokat, amikor együtt lehetünk, és várjuk a vasárnap estét, amikor újra találkozunk. Úgy örülünk mindig a viszontlátásnak… Minden vasárnap este összebújva tévézünk, fergetegeset szeretkezünk, beszélgetünk az elmúlt napról, tervezgetjük a jövőt.
– Jól csináljátok – bólintott Gyuri. – Így legalább nem unjátok meg egymást. Szerencsésen egymásra találtatok…
Amikor megérkeztünk a klinikára, Panni már a szülőszobában volt, nem sokra rá meg is született a kicsi, majdnem normális súllyal, kifejlett tüdővel, csak néhány napra kellett inkubátorba tenni. Óriási kő esett le a szívünkről.

– Fiam született – borult rám később örömében Gyuri, aztán még az anyósáékat is megölelgette, miközben Panni már a megfigyelőben szunyókált. – Anna, én ma nem megyek vissza, itt maradok, hogy holnap is Panniékkal lehessek…
– Oké – bólintottam. – Azt hiszem, én is maradok. Este tíz van… azt hiszem, hazamegyek. Erik valószínűleg még nincs otthon, de biztosan örülni fog, amikor rám talál.

Húsz perc alatt hazaértem. Na jó, a „haza” kicsit túlzás, hiszen a lakás Eriké, de már évek óta a közös otthonunk. Benyitottam, beléptem. Sötét volt az előszobában, az egész lakásban. Tapogatózva felakasztottam a táskámat az előszobai fogasra, majd beléptem a nappaliba és villanyt gyújtottam. Először nem érzékeltem pontosan, mi változott, de belém villant, hogy valami nem stimmel.
Aztán rájöttem. A komódon valahogy furcsának tűnt a közös fotónk. Közelebb léptem, és semmit sem értettem. Erik volt a képen, szinte ugyanúgy ölelt, mint engem – csak éppen egy másik nőt. Aki hasonlított rám egy kicsit, csak éppen a haja volt kicsit sötétebb árnyalatú. És ahogy jobban megvizsgáltam a képet, az arcvonásai is egészen mások voltak… Semmit sem értettem. Álltam a komód előtt, kezemben a bekeretezett fényképpel, hevesen vert a szívem, gondolatok pörögtek az agyamban, de sehogy sem állt össze a kép a fejemben. Ki ez az ismeretlen nő a fotón?

Bementem a hálószobába, és automatikusan elhúztam a beépített szekrény ajtaját. A ruháim… azok is olyan furcsák voltak. Ismeretlenek. Hiszen ezek nem is az én ruháim! Villámgyorsasággal mozgott már a kezem. Kihúztam a fehérneműs fiókomat, tele volt fehérneművel – csak éppen nem az enyémekkel! Végigvizsgáltam a polcokat, fiókokat, és egyik ruhanemű sem volt az enyém. Eltűntek a saját ruháim, a helyükbe csupa ismeretlen darab került, bár mindegyiken látszott, hogy nem vadonatúj, hanem már hordták. Kimentem a fürdőszobába, és elhűlten bámultam a piperés polcomat. Eltűntek a parfümjeim, a helyükön másféle, női kölnisüvegek sorakoztak. A rózsaszín nyelű fogkefém helyett zöld színű díszelgett a fogmosó pohárban. Kihúztam a fiókomat, és láttam, hogy tele van ismeretlen krémekkel, intim dolgokkal, sminkcuccal. Egyik sem az enyém volt! Uramisten, jó helyen járok egyáltalán? Nem tévesztettem el az emeletet? Az ajtót? Kirohantam a bejárati ajtóhoz, kinyitottam, és kívülről megvizsgáltam. Nem tévedés, Erik neve díszelgett az ajtón.

Mi a jó fene történt? Ki ez a titokzatos nő, akinek a cuccai elfoglalták a polcaimat, a szekrényeket? Próbáltam hívni, de még mindig ki volt kapcsolva a telefonja.
Előkerestem egy felbontott whiskyt a konyhapolcról (az persze ott volt, ahol mindig lenni szokott), és öntöttem magamnak egy kicsit, majd pohárral a kezemben leültem a kedvenc fotelembe a nappaliban. Próbáltam kitalálni, mi történhetett, a legjobb forgatókönyvet próbáltam elképzelni… vagy valami tévés átverőműsorba kerültem? Elkezdtem a sarkokat nézni, hátha látok valahol titkos kamerákat. Nem tudom, miért pont minket pécéztek volna ki egy ilyen műsor készítői, de miért ne… Hiszen csakis ez lehet a magyarázat. Fura módon akkor még nem gondoltam arra, hogy megcsal. Ez annyira nem illett a róla kialakított képbe, a szerelmünkbe. Épp megittam a 
whiskyt, amikor meghallottam, hogy zörög a kulcs a zárban. Gyorsan leoltottam a villanyt, és visszaültem a fotelbe. Sötét volt a lakásban, hallottam, amint Erik beszél valakihez, aztán egy női hangot is hallottam. Aha, az átverőshow és kamera, nyilván. Most közelednek.
Hirtelen felgyulladt a villany a nappaliban, és két csodálkozó szempár meredt rám. A nőé, akinek a fotóját a komódon láttam, és Eriké.

– Hát ez a nő kicsoda? – kérdezte a nő, pontosan akkor, amikor Erik kinyögte a kérdést:
– Hát te?
– Mondd, hogy kandi kamera az egész. Mondd, hogy kandi kamera! – bukott ki belőlem.
– Ki ez a nő, és mit keres itt? – kérdezte közben a barna hajú nő.
– Én Erik élettársa vagyok. De ez a nő ki? – fordultam Erikhez.
– Én Erik élettársa vagyok – visszhangozta a nő a szavaimat.
– Miről beszélsz? – néztem rá. – Együtt élek Erikkel. Péntekenként lemegyek a családomhoz a Balatonra, vasárnap hazajövök. Most egy családi esemény miatt váratlanul jöttem…
– Én meg péntek estétől vasárnap délig vagyok itt – nézett rám döbbenten a nő. – Vasárnap délután visszavonatozom Szombathelyre, ahol dolgozom és lakom… Pont azt terveztük, hogy jövőre én is felköltözöm Budapestre, hogy ne kelljen ingázni egy szerelemben.
– Az jó. Mi meg közös lakást akartunk venni. Meg gyereket terveztünk – vetettem oda. Erik csak állt némán, szinte kétségbeesetten. Mi meg egyre vehemensebbek lettünk a nővel, felé szegeztük a kérdést:
– Ezt hogy gondoltad?!
– Tényleg kettős életet éltél?
– Mindkettőtöket szerettelek – csúszott ki végül a száján. Aztán nagy nehezen bevallotta, hogy minden pénteken bőröndökbe rakta az összes(!) cuccomat, levitte a tárolóba, a másik nő cuccait pedig felhozta. Mire megérkezett a másik nő, már az ő holmija sorakozott az én polcaimon… Vasárnap délután pedig visszacuccolta az enyémet.
A nővel szinte ugyanabban az időben közöltük, hogy hétfőre megadjuk a címet, ahová Erik a holminkat küldheti.

Mindennek két hónapja immár, de még mindig nem tudok napirendre térni fölötte, hogy valaki  éveken át a saját lakásában működtette ezt a furcsa háromszög-kapcsolatot. És hogy sosem vettem észre semmit… Ahogy a másik nő sem. Erik azóta többször próbált kibékülni velem, de beszélni sem vagyok hajlandó vele. Soha többé nem tudnék hinni neki. Egyelőre ki kell gyógyulnom a csalódásból, és azután sokkal óvatosabb leszek. És soha többé nem fogom a páromat magára hagyni hétvégenként.

- Asszonyok vallanak >>>