Az izgalmi éhség

Vajon mindössze jól informáltak akarunk lenni, vagy más oka is van annak, hogy folyamatos áradást biztosítunk a híreknek az otthonunkba? Nem csak azért szeretnénk minél többet megtudni másokról, mert unatkozunk a saját életünkben? Mert nem elégit ki minket, hogy csupán egy emberrel - vagy a szűk környezetünkkel foglalkozunk -, igényünk lett rá, hogy megtudjuk, milyen baj, veszedelem ér más embereket... Vagy csak egyszerüen tudni szeretnénk, mit érez más egy holdas éjszakán.

Nyilvánvalóan felzaklatnak minket a rémisztő tömegbalesetekről kapott hírek, kétségbeesésünket fejezzük ki tragikus események láttán, és kissé elcsuklik a hangunk, ha mások rettenetes helyzetéről pletykálunk. Felizgatjuk magunkat, ha mások végkielégítéséről hallunk, és tényleg borsozik a hátunk, ha nem kedvelt politikusaink nyilatkoznak  a tévében.
Felfokozott izgalommal szemléljük a helyszínelők boncolását, és kéjesen borzong, ha üldözik a krimiben a gyilkost. És mert lehetőleg minél több vért és hullát kívánunk látni a nyílt színen, általában kielégületlenül a távkapcsolót nyomogatjuk folyamatosan.

A hiány oka az, hogy ezek a hírek, rémtörténetek izgalmi szintünket azonos hullámhosszon érik, tehát egyformákká válnak, és végső soron  nem jelentenek semmit.
Az időt mégis újra és újra agyonütjük a televízió előtt.
Tehát a televízió egy időagyonverő készülék.

És mi a földrengéseket és családi tragédiákat nézve unatkozunk tovább, rendületlenül.
Az unalom valószínű a fenyegetettség hiányából eredeztethető. Őseink valamikor régen örökös félelmemben éltek, állandó harcok között az életbemaradásért. Éhség, hideg, rettenetes ellenségek, a természet megfejthetetlen titkai napi kihívást kínáltak az emberiségnek.
A rettegés házhoz jött magától is.
Most a modern kor embere híréhségét, illetve az izgalom utáni kielégületlen vágyódását csillapítja a sajtó hasábjain, a televízió csatornáin, vagy az interneten.

De hiába.
Hiába a katasztrófákról szóló hírek, légiszerencsétlenségek, terrorcselekmények, környezetszennyezésekről szóló híradások... Az  átlag ember így is jóval feszültségmentesebben él mint elődei.
A félelmek csupán elméletiek, amelyeket nehéz képzettársítani napi cselekedeteinkhez. Így a félelmek nem lesznek tartósak, tehát elegendő napi izgalmi kielégülés után kell néznünk, mielőtt újra ránk találna az unalom.

Az unalom forrása tehát a csillapíthatatlan izgaloméhség

Néha szokatlan események zökkentenek ki minket már-már túl steril életünkből. Nem véletlenül bámészkodnak annyian egy-egy baleset helyszínén. Társadalmi kedélyeket felborzoló politikai feszültségek se akadnak mindennap, tehát az egyénnek nem marad más, mint mások szerencsétlenségeiből leszívni a napi rettegés-mennyiségét.

Feszültség, félelem nélkül ugyanis unatkozni kezdünk.
Ezért mindig újra kezdődig az ördögi kör: leülünk a televízió készülék elé, és unottan kapcsolgatni kezdünk, és közben dühöngünk, hogy soha nem találunk semmit, ami érdekelne bennünket.

A felzaklató, rémületes hírek helyett néha viszont szórakoztató műsorokkal próbáljuk elütni az időt. Arcunkon a nevetés már régen nem tűnik vidámnak, őszintének, felszabadultnak, a lelkünk mélyén ugyanis már érezzük: a csatornák képtelenek szórakoztatni.

Az unalom és az izgalmi éhség csillapítása csak kielégíthetetlenül folyik tovább…

Felhasznált irodalom:
Erich Fromm
Fenichel
http://www.unalom.hu/

- Marjai Judit blogja a nana.hu oldalán >>>