2009.09.27. 17:05
Egy kocka halál
Martina elég későn vette észre az új vendéget. Halkan érkezett a szálló hangulatos bárjába, és máris ott állt a pult előtt, és egyenesen a nőre mosolygott. – Whiskyt jéggel, legyen szíves!
A bárban még kevesen voltak, csak este hét felé járt az idő. Martina futó pillantást vetett a férfira, kitöltötte az italt és kötelességszerű mosollyal tette elé. Közben valami hidegség futott fel a lábában a gerincébe, majdnem elszorította a torkát.
– Köszönöm – mondta a vendég, és felemelte a poharat. Negyvenéves alig múlhatott, őszülő halánték, elegáns öltöny, kifogástalan modor. Martina gyorsan elfordult, az üres poharakkal bíbelődött.
„Ez Weller!” – csapott belé a felismerés. A pult szélébe kellett kapaszkodnia. Lehetetlen, vagy… Hát persze! Semmit sem változott, csak idősebb lett. Ő is. Majdnem olyan most is, mint tizenhat évvel ezelőtt.
Martina akkor hatéves volt, még gyerek. Weller huszonhat lehetett. A gazember!
Még maga előtt látta szülei arcát. Apa akkoriban mindig komor volt. „Kislányom, ha velünk történne valami…” – kezdte, de sohasem fejezte be a mondatot. Weller nevét anyja mondta ki, utána, a kórházban. Mert hát az apja még nem tudta, miféle maffiával üzletelt, amikor Wellertől kért kölcsön. Persze, nem tudta megadni határidőre, az összeg csak növekedett, az üzlet összeomlott. Aztán azon az esős novemberi napon apa és anya beszálltak a kocsiba, hogy elmenjenek Martináért az iskolába. Csak mások mesélték, mekkora robbanás volt… Apja azonnal meghalt, anyját a járókelők húzták ki az égő autóból és vitték a kórházba. De két óra múlva ő is halott volt.
Martina most itt állt a fényes pult mögött. Előtte a magas bárszéken Weller ült és békésen iszogatott. A tekintete néha a lányra tévedt. Martina agyában a gyászos gondolatok ellenér valamilyen őrült terv kezdett körvonalazódni. Míg a tudata azt mondta: „Itt ez az ember, aki miatt árván nőttél fel, aki megölte a szüleidet, aki miatt nem mehettél egyetemre, és most jól fizető állás helyett mixernő vagy a bárban”, addig a szája mosolyra húzódott, közelebb hajolt a teste, és szinte akarata ellenére kedvesen szólt:
– Még egyet, uram?
– Maga nagyon kedves, de üzleti vacsorára megyek. Nem lenne jó, ha észrevennék, hogy ittam…
– Bármikor szívesen látjuk. Itt lakik a szállóban?
A férfi csak bólintott, egy pillanatra Martina szép testén felejtette a tekintetét, aztán fizetett és ment.
Martina alig bírt magával. Felhívta a portát, szerencsére éppen ismerős fiú volt szolgálatban. Megtudta tőle, hogy Weller két napra jelentkezett be.
„Holnap is eljön, el kell jönnie!” – ismételgette görcsösen.
Másnap délelőtt előkereste azt a régi gyűrűt. A mamáé volt, és egyszer azt mondta: ha elfordítja az aranyrózsát a tetején, alatta méregpor van. Martina némi erőlködéssel csakugyan elfordíthatta a rózsát és valóban talált ott mikroszkopikus mennyiségű fekete port. Kis töprengés után beleszórta gyűszűnyi vízbe, majd betette a mélyhűtőbe. Hamar kockára fagyott, és csak nagyon közelről lehetett látni, hogy nem olyan tiszta, átlátszó kocka, mint a többi.
Este nyolc is volt már, mire Weller felbukkant a bárban. Határozottan jött a pulthoz. Csak két vendég üldögélt a magas széken, az egyiknek már igen ködös volt a tekintete.
– Jó estét!
– Whiskyt jéggel? – kérdezte Martina és csábosan mosolygott. Weller bólintott. Martina térült-fordult, útba ejtette a kicsiny hűtőt is. Jégkocka került az italba, diszkréten koccant a pohár falához.
– Maga nagyon csinos – így a vendég és kortyolt az italból.
Martina tudta, idő kell a jégnek, hogy elolvadjon. Hát csak rámosolygott a vendégre. Szerencsére elhívták a pult másik végébe. Amikor visszajött, egyetlen pillantással ellenőrizte: a jégkocka már majdnem elolvadt. Weller ránézett:
– Elárulná a nevét?
– Martina – röpke pillantást vetett rá női fegyvertárából, Weller elégedetten mosolygott. Meg volt róla győződve, hogy ma este már Martinával megy innen haza… Hirtelen grimasz futott át az arcán. Martina jól látta, közelebb ment:
– Még egy whiskyt? – egészen közelről nézett a férfi arcába. Weller homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Csak nézett mereven, de már nem látta Martinát. És semmit sem. Még egy pillanat, és hirtelen lefordult a székről.
Míg a vendégek odafutottak segíteni, sőt egy pincér is előkerült, Martina gyorsan elmosta a poharat, amiben a méregmaradvány lehetett.
– Nem mindenki bírja az italt – mondta a pincér, és próbálta feltámogatni a vendéget.
– Akkor meg minek iszik az ilyen? – vont vállat Martina és arra gondolt: ezt a whiskyt ő fogja fizetni. Sőt, maga is felhajt egyet. Persze, jégkocka nélkül.
