Életre keltette a halott szerelmet

Sokat dolgoztam, de a férjemre és a fiamra mindig volt időm. Pontosabban csak a fiamra, mert Ádám, a férjem alig volt otthon. Közös programok, meghitt pillanatok nélkül elillant a szerelem, csak a megszokás maradt és a remény, hogy egyszer talán még helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat. Úgy éreztem, mindent megtettem a házasságunk megmentéséért, de mindig falakba ütköztem.
– Van egy új kollégám, arra gondoltam, bemutathatnánk a húgodnak – mondta Ádám egyik este. Legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy inkább magunkkal kellene foglalkoznunk, de visszanyeltem a kikívánkozó mondatot. És persze a húgom nem tehet semmiről, miért fosztanám meg attól, hogy esetleg találkozzon álmai pasijával?

– Rendben – feleltem. – Vacsora a jövő héten valamikor? De hogy ne legyen túl feltűnő, hívj még valakit!
Az a bizonyos valaki az egyik barát volt a klubból, ahová Ádám focizni járt. Csak annyit tudtam róla, hogy két pici gyermek apja, és a feleségét hozza a vacsorára.
Késve érkeztek, a húgom és a neki szánt lovag már javában beszélgettek a nappaliban, amikor csöngettek. Ádám nyitott ajtót, és amikor én beléptem az előszobába, a férfi éppen a nőről segítette le a kabátot. Arra eszméltem, hogy a férfi karja finoman hozzám ér, és akkor néztem meg őt is. Egyszerre égett belém minden részlet: barna szemének meleg fénye, szőkés, kócos haja, mosolyra húzódó szája… Ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. Amikor megszólalt, végigfutott a hátamon a hideg: rekedt hangja szíven ütött.

– Nagyon örülök, hogy eljöttetek – suttogtam. Fázni kezdtem, és a vacsora végéig egyfolytában reszkettem. Kristóf visszahozta rég elfelejtett diákszerelmem emlékét, azét a fiúét, aki egy csodálatos éjszaka után száguldó motorjával nem tudott megállni a kanyarban, és olyan fájdalmasan fiatalon elment. Akkor úgy éreztem, hogy nem élem túl az elvesztését, de persze tévedtem. Azt is hittem, hogy soha nem felejtem el, az évek során mégis halványult az emléke. De most tudtam, éreztem, hogy ha élne, pontosan ilyen lenne, mint Kristóf…
Láttam, hogy Ádám csodálkozva néz rám, amikor jéghideg kezemmel hozzáértem, de nem tudtam mit tenni. Belülről jött a hideg, a lelkem fázott. Magányosnak, kifosztottnak éreztem magam, mintha elvettek volna tőlem valamit vagy inkább valakit.

Az eszem pontosan tudta, hogy csak egy szerencsétlen véletlen a hasonlóság, de a szívem zakatolt, és arra gondoltam, biztosan a sors rendelte így.
Nem voltam kellemes társaság, alig szólaltam meg. Titkon figyeltem Kristófot, és zavartan kaptam el a pillantásomat, ha ő is rám nézett. Láttam a szemében az érdeklődést, de nem tudtam, hogy ez nekem szól, vagy a furcsa viselkedésemnek.
Alig vártam, hogy véget érjen az este, de persze az éjszaka sem hozott megnyugvást. Zaklatottan ébredtem furcsa, zavaros álmomból, rosszkedvűen mentem dolgozni. Ültem az asztalomnál és bámultam a telefont. Akartam, hogy megszólaljon, mégis összerázkódtam, amikor megcsörrent a mobilom, és sokáig néztem az ismeretlen számot a kijelzőn. Reménykedtem, hogy feladja, de nem: újra és újra kitartón próbálkozott.
– Miért hívtál fel? – kérdeztem, amikor végre felvettem. Tudtam, hogy csak Kristóf lehet.
– Mert úgy éreztem, telefonálnom kell – felelte egyszerűen. – De ha te úgy gondolod, hogy hagyjalak, csak mondd meg. Leteszem, és ennyi volt. Ezt akarod?
A kérdés sokáig lógott a levegőben.
– Nem. Találkozni szeretnék veled – mondtam. – Hogy átölelhesselek, hogy megismerhesselek…
Még aznap találkoztunk. Mint régi, titkos szeretők futottunk egymás karjába a városi parkban, szorosan átölelve tartott.
Iszonyú gyorsan követték egymást az események. A vágy, ami egymást mellé sodort minket, egyre erőteljesebb lett. Szinte mindennap találkoztunk, és úgy omlottunk egymás karjába, mint a menekülők. Nem gondoltam Ádámra, és nem érdekelt Kristóf felesége sem.
Úgy éreztem, visszakaptam valamit abból a régi csodából, és önző módon nem akartam megfosztani magam ettől az illúziótól. Kristóf tudta a történetet, de nem érdekelte. Biztos voltam benne, hogy számára ez csak szex, a kaland izgalma, nem zavarta, hogy a halott szerelmemre emlékeztet. Sokszor elmondta, hogy nem akar elválni, nem akarja megbántani a feleségét, és én tudomásul vettem ezt.

Ez nem az az eget verő szerelem volt, amiért mindent felrúgva küzdünk, ez csak egy kis jó volt az élettől, amit hagytunk megtörténni. Legalábbis én úgy hittem.

Már nem tudom, mikor kezdett megváltozni minden. Hónapok óta tartott a viszonyunk, és már nem csak a szexről szólt. Egyre több mindent beszéltünk meg egymással, egyre több időt szerettünk volna együtt tölteni.
– Utazzunk el néhány napra valahová – mondta Kristóf. Az ötlet merésznek tűnt, de csábító volt a gondolat, hogy távol mindenkitől és mindentől kettesben lehetünk.
Soha nem utaztam még Ádám nélkül. Hazudnom kellett, és ettől nagyon rosszul éreztem magam. De hiába vártam, nem lett lelkiismeret-furdalásom. Minden percét élveztem a hosszú hétvégének, gátlástalanul lubickoltam Kristóf szerelmében. Mert akkor már szerelem volt.
Egymást átölelve feküdtünk a szállodai szobában, amikor megszólalt.
– Azt hiszem, beléd szerettem – mondta. – Nem tudom, hogyan történhetett, de érzem, hogy megváltozott valami… Baj?
– Igen – bújtam hozzá még szorosabban. – Nagy baj… De azért iszonyúan jó – próbáltam enyhíteni a szavak súlyát, nem sok sikerrel. Megijedtem attól, amit mondott: ha ez szerelem, akkor még sok fájdalomban lesz részünk.
És én nem akartam, hogy megint fájjon valami…
– Én nem válok el soha, ugye ezt tudod? – mondta Kristóf, és úgy éreztem, porig alázza a kapcsolatunkat. Tiltakoztam volna, de nem volt mi ellen. Nem ígért semmit, nem hazudott soha… Kelepcébe kerültem, tagadhatatlan.
Lakást bérelt, hogy bármikor találkozhassunk, és ezzel még inkább magához láncolt.
– Szeretlek. Szükségem van rád, és neked is rám. Miért ne szerezhetnénk egymásnak pár boldog órát? – indokolta a lépését.

Nem mondom, hogy Ádám semmit sem vett észre, mindenesetre nem szólt. Szemet hunyt a különprogramjaim felett, elnézte az utazásokat, mindent. Viszont ő is ugyanúgy élte az életét, egy picit sem kerültünk közelebb egymáshoz.
Ahogy erősödött Kristóf hatása, úgy távolodtam Ádámtól. Bár tudtam, hogy Kristóf mellett nincs jövőm, úgy gondoltam, Ádám mellett sem lehetek már többé boldog. Amikor bejelentettem, hogy elköltözöm otthonról, Ádám megértően bólogatott.
– Vártam már – mondta. – Pár hónap alatt nagyon megváltoztál és éreztem, hogy előbb-utóbb bekövetkezik ez… Én már nem tudlak boldoggá tenni…
– Egyedül nagyon nehéz – mondta Kristóf a válásom és elköltözésem hírére. – És bár én itt leszek neked, az azért nem ugyanaz…
Hirtelen megértettem az elmúlt hónapok ellentmondásait: Kristóf szerelmét, azt, ahogy magához láncolna, miközben eltaszít… Szerelmet vall, de nem vállal fel… Menekül, de valahogy mindig visszatér…
– Tudom, hogy nem ugyanaz. Nem is várom el tőled, hogy mellettem legyél. Egyedül csinálom végig.

Döbbenten nézett, de én már tudtam, hogy nincs visszaút. Le kell zárnom a kapcsolatunkat, hogy továbbléphessek. Kitartottam az elhatározásom mellett, ám a hosszú ideig elhúzódó válás nagyon megviselt. Bizony sokszor voltam azon a ponton, hogy mi lenne, ha…
A válást nem bántam meg soha, egy pillanatig sem.
Kristóf mindennap velem van – legalábbis gondolatban. Tudom, hogy addig nem felejtem el, amíg nem jön valaki, aki segít újra szeretni. Addig bizony eszembe fog jutni a sok lopott perc, boldog óra, amit együtt töltöttünk, s ami olyan kevésnek tűnt és mégis olyan sok volt.

- Igaz történetek >>>

– Igen – bújtam hozzá még szorosabban. – Nagy baj… De azért iszonyúan jó – próbáltam enyhíteni a szavak súlyát, nem sok sikerrel. Megijedtem attól, amit mondott: ha ez szerelem, akkor még sok fájdalomban lesz részünk. És én nem akartam, hogy megint fájjon valami… -->