Sztriptíz egy négyévesnek?!

Mailben értesültem a „nagy hírről”: négyéves lányomat újabb születésnapi bulira hívták – nyár vége óta immár a negyedikre. A kezdeti örömöt – szeretik a gyerekemet – gyorsan felváltotta a „kétségbeesés”. Újabb ajándékötletelés, kötelező „pofavizit”, és meglepetés buli, amit egyre nehezebb lesz majd a soron következő szülőnek (aki remélhetőleg nem én leszek) felülmúlnia.

Többféle gyerekzsúron voltam az elmúlt évek során – és az utóbbi hetekben is –, végig ültem már játszóházi rendezvényeket és családi partikat egyaránt, volt meghökkentően semmitmondó és igazán pazar, de a legek legje (sokféle értelemben) az egy négy éves kislány nagyszabású bulija volt.

Válság ide vagy oda, sok ismerős és még több egymásnak ismeretlen (és a kislány számára is) vendég nyüzsgött a nagy kertben – és aki befért, a ház vendégek számára engedélyezett részében. Mindenki barátkozott, ismerkedett. És „vizitelte” a mások által hozott ajándékokat, mert nem akarta azt sem alul-, sem túlteljesíteni. (Volt, aki hazatelefonált, hogy valaki vegyen már útközben egy babát, vagy valamit! Hozza el, és majd becsempészik a csomagba, mert nem akart „szégyenkezni” a hatezer forintos ajándékkal.)

Rongyrázás felső fokon

A meghívók készültek a busás ajándékra, és meg is akarták azt hálálni szüntelen gondoskodásukkal és figyelmességükkel. A felnőttek felé. Apukák és anyukák beszélgetettek egymással, és ugyan néhány gyerek is bóklászott a közelben, az ünnepelttel csak futólag érintkeztek. Jó volt a hangulat, de olyan, mintha a szülők szerveztek volna maguknak egy kellemes garden partyt, és mintegy mellékesen felköszöntetik a gyereküket.

Az asztalok szinte roskadoztak a harapnivalók alatt, de a kaviáros szendvicsek és a bográcsban rotyogó finom gulyás minden volt, csak nem gyerekmenü. Aztán, mielőtt felvágták volna a tortákat megérkeztek a fellépők. A kislányt kiültették egy székre a közönség, azaz a meghívottak elé (már ekkor eléggé meg volt szeppenve), és vártuk a meglepetést. Ami meg is érkezett. Kellemes zene töltötte be a teret – kicsit furcsának tűnt egy ilyenkor megszokott bohócos, animátoros előadáshoz. És akkor belibbent három csinos, igencsak alulöltözött profi táncosnő, és elkezdődött a „műsor”. Gyorsan körbenéztem. A legtöbbünk arcán kényszeredett mosoly, csodálkozás és aggodalom suhant át: mit fog hozzá szólni a kislány?
Az ünnepelt, akiért ez az egész nap létrejött (volna), aki előtt a szüntelenül mosolygó, óriásként magasodó táncosnők rázták a csípőjüket, sokkal inkább ijedt volt, mint boldog. Mondanom sem kell: nem tudták meggyőzni, hogy mindez miatta, érte van. (Az összejáró apák azóta is cukkolják a férjet, milyen jó kis programot szervezett magának.)

Nem a születésnapozással van bajom!

Félreértés ne essék: nem a születésnapokat ellenzem – bár a három-négyéveseknek még a szakemberek szerint is inkább szűk, családi körben kellene ünnepelni –, csak a megvalósítást és az oda nem illő külsőségeket. Az egymásra licitálást, és a majmolást. Mert utóbbiból is bőven kiveszi részét sok szülő. Amellett, hogy sokszor felesleges pénzkidobás egy-egy etalonnak kikiáltott szülinapi zsúr leutánzása, még monoton is.
Amikor az ovis csoport „kemény mag” tagjaként már harmadszor voltunk hivatalosak ugyanabba a játszóházba, egy ugyanazon forgatókönyv szerint lebonyolított születésnapra, már nemcsak mi szülők untuk, hanem a gyerekek is.

Pont a lényeg veszett el

Mintha minden a pénzről és a külsőségekről szólna: eltűnőben van az ünnep lényege, bensősége, a köszöntés a háttérbe szorul, helyette kifulladásig tombolhatnak a gyerekek az ugráló várban, hiszen a „ettől lesz emlékezetes” a „nagy nap”. Gondolják a szülők – szerintem – tévesen. Mert amikor a gyerekek megpróbálják felidézni, milyen is volt az ő születésnapjuk, a legtöbbször összekeverik másokéval, jószerével nem emlékeznek semmire „lényegesre”, hiszen ugyanazon a helyszínen, szinte mindig minden ugyanolyan. (Ami még a sablonossága ellenére is beindítja a többi gyerekben a vágyat és kérdést: "nekem mikor lesz játszóházban szülinapom"?)

Ajándékozásban is mi vagyunk a „császárok”

Szóval, jön a meghívó, és mi boldogan igent mondunk – érezzék jól magukat a gyerekek. És akkor jön a töprengés: mi lenne a legmegfelelőbb ajándék. „Hiszen nem is ismerjük még az ünnepelt kislányt vagy kisfiút – sokszor a gyerekünk sem! – tehát nehéz beletalálni egy ütős ajándékba. Akkor mit vigyünk? Ilyenkor jön az ötlet: kérdezzük meg a szülinapos anyukától.

Na, mostanában ezt sem minden esetben „szabad”. Jó néhány szülő ugyanis nem szívbajos: rávág néhány olyan „ötletet” (például 10 alkalmas ugráló váras játszóház bérlet, vagy tízezer körüli legó – mert éppen az nincs meg a gyerekének), amit nem mindenki tud és akar megengedni a pénztárcájának. Mindig van valamilyen fiús és lányos őrület, amihez több ezerért lehet hozzájutni, de ha így folytatjuk kamasz korukban a toronyóra jön majd lánccal. És érettségire jöhet az autó.

-rz-

- A nana.hu szerkesztőségi blogja >>>