Esküszöm, nem csak névházasság volt!

A történet azon az októberi napon kezdődött, amikor megláttam a repülőtéren. Nem is ismertük egymást, holott néhányszor beszélgettünk telefonon, de csak üzeneteket közvetítettem közte és a barátja között. Ekkor már több éve elváltam a férjemtől, és több futó kapcsolatom is volt. Sajnos egyik sem jelentett semmit. Pedig azt a bizonyos igazit kerestem mindenkiben.
Egyszóval rögtön az első találkozás után furcsa gondolatok fordultak meg a fejemben vele kapcsolatban. Fantáziálgattam.

Az idő múlásával egyre többet foglalkoztatott a dolog. Időközben sokszor találkoztunk, de csak ismerősként üdvözöltük egymást. Aztán erőt vettem magamon, és elhívtam egy moziba. Azt hiszem, akkoriban már Attila is fontolgatta a megismerkedést, csak nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Nem csodálom, hogy nem volt mersze kezdeményezni, hiszen idősebb voltam nála. Ráadásul én már Amerikában születtem, ő pedig ösztöndíjjal érkezett Magyarországról, szüleim szülőföldjéről.
A mozizás a vártnál is jobban sikerült, és ettől fogva többször is találkoztunk. Ekkor még külön éltünk, de nem sokáig. Hamarosan felajánlottam, hogy költözzön hozzám. Nem tudtam volna elviselni, hogy nem láthatom minden nap. Természetesen beleegyezett, azt hiszem, már ő is akarta, csak félt megemlíteni.

Nagyon jól indult a kapcsolatunk, a lelkünk és a testünk is egymásra talált (csodálatos volt vele a szex) és néhány hónap múlva egy augusztusi délután eldöntöttük, hogy összeházasodunk, és ezt másnap meg is tettük. Az eseményről még a barátainknak sem szóltunk, holott tudták, hogy együtt élünk hónapok óta. Később természetesen kiderült a dolog. Ekkor én előálltam azzal a történettel – csak a papírok miatt tettük, hogy ne kelljen elhagynia az országot.
Ez messze nem így volt. Attila sokszor kért, hogy ezt ne mondjam, mert nem is igaz. Nem érdeklik a papírok, hiszen papírok nélkül is együtt voltunk előtte már hosszabb ideje. Kérése ellenére nem tágítottam a történetem mellől, nem akartam, hogy mindenki újra egy könnyen sebezhető, gyenge, érzelgős nőnek gondoljon.
A kulisszák mögött pedig éppen ez volt a valóság, ráadásul tényleg boldog voltam.
Azt hiszem, éppen az én kétarcúságom miatt kezdett lazulni a kötelék közöttünk. Nehezen viselte, hogy nem vallom be a világ előtt az igazságot. Egyre több időt töltött kollégáival az éjszakába nyúlóan. A kimaradásokból aztán viták lettek, hiszen én nem így képzeltem a házasságot. Önző voltam, ami csak rontott a helyzeten.
Pár év után először látogatott haza. Nagyon hiányzott a távolléte alatt, szinte minden nap beszéltünk telefonon. Nem tudtam az életemet tovább nélküle elképzelni. Attila többször elmondta, mennyire szeret, és éreztem, hogy komolyan gondolta. Mindenben őszinte volt, csak én játszottam vele és az érzelmeivel.

A helyzet egyre rosszabbodott. Egy rossz pillanatomban kijelentettem, hogy nincs rá többé szükségem, pedig egyáltalán nem így volt. Csak sose mertem kimondani, talán túl büszke voltam. Egy veszekedésünkkor bejelentette, hogy megfogadja tanácsomat, és elköltözik. Méghozzá nem is a szomszédba, hanem vissza, Magyarországra.
Ekkor, ebben a szorult helyzetben mertem csak neki elmondani, hogy nélküle nem tudom, hogyan tovább. Kértem, hogy maradjunk együtt. Vállaltam volna, hogy vele költözöm Magyarországra. Erről lebeszélt, hiszen engem minden Amerikához köt. – Ne vágd el a gyökereidet! – mondta.

A válás előtti utolsó heteket, napokat együtt töltöttük. Ekkor talán már szívesen megváltoztatta volna döntését, de nem volt visszaút. Ez a pár hét olyan volt, mintha az elvesztegetett napokat szerettük volna helyrehozni. Közben többször is feltettem a kérdést, mit fognak az ismerőseink mondani a hirtelen költözésre. Mire Attila: hiszen éppen te mondtad nekik, hogy ez csak egy névházasság volt. Visszakaptam a nagy pofont. Ez történik, amikor az ember nem meri kimondani az érzelmeit, mást mond és mást gondol.
A költözés két évvel ezelőtt történt. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, és elmondhatom, hogy közeli barátok maradtunk. De csak barátok. Amikor elment, azt mondta, hogy meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgok. Hát így alakultak. Én szenvedek, és nem merem neki elmondani, hogy még most is legalább annyira hiányzik, mint a kezdet kezdetén. És még mindig ugyanúgy szeretem és féltem, de sajnos, kettőn áll a vásár. Így jár az, aki a büszkeség mögé rejti érzelmeit. Elveszítettem, aki a valóságban a legtöbbet jelentette számorma. Nem merem neki elmondani, hogy mit érzek, mert félek, hogy ami megmaradt, azt is elveszítem.

Félévente meglátogat, olyankor együtt vagyunk, mint két igazi jó barát. A problémákat együtt oldjuk meg, együtt örülünk barátaink sikereinek, együtt szomorkodunk a kudarcaikon.
Időközben megtudtam, hogy már új kapcsolata van. Nem érdeklődtem a részletek felől, amiről nem tudok, az nem fáj annyira. De szívből remélem, nem komoly. Persze az én életem sem állt meg, és hosszú idő után én is megpróbálkoztam egy új kapcsolattal. De nem tartott sokáig.
Most végre megkönnyebbültem, hogy elmondhattam az igazságot. Remélem, Attila is elolvassa, és talán mérlegeli a helyzetet. Semmit sem szeretnék jobban az életben, mint hogy megint együtt legyünk, egymáshoz bújhassunk. Tudom, az eltelt idő nagyon sok mindent megváltoztatott. Azt hittem, hogy idővel én is megváltozom, könnyebben viselem majd az életet nélküled. Nem így van.
Attilának!
„Miután elmentél, majdnem két évig vártam rád. Vártam, hogy meggondolod magad. Ha igazán hiányoztam volna neked, akkor visszajöttél volna. Amikor találkoztunk, éreztem, hogy neked is lenne mondanivalód, de nem tudtál hogyan belekezdeni. Lehet, hogy a körülmények voltak alkalmatlanok. Kérlek, nyílj meg előttem, és mondd el, mit szeretnél!”
Van még esélyünk, hogy újra boldogok legyünk? Mit kellene tennem?

- Igaz történetek >>>