Véres verekedés a gyerekek előtt

Bevásárlóközpont. Emberektől, eladóktól zsúfolt hely, sok kis üzlettel és a gyerekeknek kialakított játszóhellyel. Azt gondolnánk, itt sosem történik semmi, ami megzavarhatja a nyugalmat. Külön éttermi rész vár a megfáradt „vándorokra” – sok szülő és gyerek pihen itt meg a heti robot után, és ejtőzik az evőeszköz és beszélgetés adta alapzajban.

De akkor vége a nyugodt idillnek: egyik pillanatról a másikra puffanás, csattogás és ütlegelés hangja hallatszik. Riadt tekintettel fordulunk a zajforrás irányába, ahol három marcona fickó taszigál, ver egy negyediket, aki a földre kerülve próbálja védeni magát. De a kegyetlen rúgások zöme így is eléri a fejét, gyomrát, egyéb testrészeit.

Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy oda kellene menni segíteni, de nem tehetem. Nő vagyok, nem is túl erős, ugyan mit kezdhetnék a három felbőszült vérengzővel? És nincs is értelme gondolkodnom, hiszen mindkét lányom sírásba kezd, a nagyobbik, aki most kezdte az iskolát, sokkos zokogásban tör ki:
„Anya, könyörgöm menjünk haza, azonnal! Azonnaaal!” Nagyon szépen kérlek!!” „Annyira közel vannak!” „ Félek.” „Csináljon már végre valaki valamit!” – egyszerű, de nagyon is igaz, felnőtt gondolatok voltak ezek egy reszkető hétéves gyerek szájából. Mert én is ugyanezt éreztem.

A legrosszabb: várni

Megbénított a tehetetlenség, segítő kezemet visszahúzta valamilyen láthatatlan, de erős kötél, s mialatt a gyerekeimet nyugtatgattam, és öleltem, hogy minél kevesebbet lássanak, azért imádkoztam, hogy minél hamarabb legyen vége ennek a keserű lidércnyomásnak, hogy újra olyan felhőtlen, boldog lehessen az a délután, amilyen néhány perccel azelőtt volt.
Aztán az ütlegelés abbamaradt (persze, biztonsági őr még mindig sehol!), és a három fickó amilyen gyorsan berontott, olyan gyorsan távozott. Senki nem állta útjukat.

Összeszorult a gyomrom

De semmi nem volt már ugyanolyan. A megkezdett ételt összeszorult gyomorral toltam arrébb, miközben néhány korty vízzel próbáltam elterelni zokogó „nagy” lányom gondolatát a történtektől. Nem tudtam.
Az áldozat felállt, és a fájdalomtól furcsán görnyedve, vérző fejjel botorkált egy másik kijárat felé.
Aztán, mintha tudat alatt tovább akarná kínozni nézőközönségét, az asztalunk mellett megállt, megkönnyebbülve, de félelemmel az arcán visszanézett, hogy ellenőrizhesse, valóban elmentek-e a vandálok. Néhány percig tartott mindez, fél perccel később már „csak” az asztalra fröccsent vércseppek jelezték ottjártát.

Nehezen kaptam levegőt - mintha valamilyen láthatatlan kéz fojtogatott volna. Az igazságérzet, a szánalom és a félelem vívott különös csatát bennem. A félelemé, hogy mindez velem és a gyerekeimmel is megtörténhet, és senki nem védene meg. A félelemé, hogy vajon milyen maradandó rossz élményt hagy majd a gyerekemben ez az incidens. És a dühé. A dühé, amiért emberek megengedik maguknak, hogy vélt-valós sérelmeikért emberektől zsúfolt helyen, kismamák és ártatlan gyerekek előtt vegyenek elégtételt. Hogy önző érdekük mellett nem gondolnak másokra. Az akkori és a későbbi lelki következményekre.

Miénk ez a cirkusz…

Miért kell cirkuszi szintérré és véres poronddá változtatni azt a közeget, ahol köztudottan családok százai töltenek el néhány órát a délutánjukból vásárlással, étkezéssel, beszélgetéssel, ahol gyerekek tucatja néz csodálkozva a világra, hogy befogadja a „nagyok” felöl jövő ingereket? A szeretetet, a békét… a kikapcsolódás édes nyugalmát. Jó volna, ha mindez nem maradna költői kérdés, hanem válaszokra és megoldásokra találna.

Mindez néhány napja történt, de nem tudom, még mennyi ideig tart a hatása, mennyi ideig tartja fogságban a lányomat, meddig fog még éjszakánként verejtékben úszva felriadni, mert megint „arról” álmodott.

- a nana.hu szerkesztőségi blogja >>>