Mikor lesz már végre igazi férfi?

Tízévi házasság után, megelégelve férjem kimaradásait, félrelépéseit, egy átsírt éjszakán hazaköltöztem a szüleimhez a két kislányommal. Felkészültem rá, hogy a férjem utánam fog jönni és visszakönyörög bennünket, de tévedtem. Sem aznap, sem másnap nem jött.
Csak a következő hét végén állt meg kocsijával a ház előtt, annyi időre, hogy behozza az ott maradt gyerekjátékokat és elmondja, amiért jött. Kérte, ne gördítsek akadályt a válás elé, és mondott egy összeget (azt hittem, hogy elájulok a hallatán), ha máris aláírom a papírokat. Megalázottnak, csalódottnak éreztem magam. Nem gondolkoztam, aláírtam a papírt és átvettem a borítékot. Nem tudom, hogy egyáltalán honnan volt ennyi pénze, mindenesetre a kezemben volt új életünk záloga.
Másnap végignéztem a lakáshirdetéseket. Hamar találtam egy eladó kis parasztházat, megvettem és odaköltöztünk a lányokkal. Szerencsém volt, mert néhány hét alatt munkát is találtam. Felvettem a kapcsolatot a régi barátnőimmel, így gyakran kimozdultam otthonról, moziba mentünk vagy bebuszoztunk a városba. Ilyenkor anyu vigyázott a gyerekekre. Szabadnak és boldognak éreztem magam, nem függtem senkitől és semmitől. Bevallom, nagyon hiányzott a szex, de elhatároztam, egy férfi kedvéért sem fogom feladni ezt az idilli állapotot.

Hét évig tartottam is magam ehhez. Akkor költözött az utcába egy negyven körüli, magányos férfi. Reggelente együtt mentünk a buszhoz. Ő az egyik irányba, míg én a másikba utaztam. De amíg a buszvégállomásig sétáltunk, beszélgettünk, és megtudtam, hogy még soha nem volt nős. Volt ugyan több barátnője, de a házasságig nem jutottak el. Bevallotta, hogy ez főleg az ő hibája, mert nagyon függ a szüleitől, leginkább az édesanyjától. Azért vett magának házat, hogy elszakadjon tőle, aki ma is elszámoltatja minden percével.

– Megszoktad már az egyedüllétet? – kérdeztem egyik vasárnap délután, amikor összefutottam vele az utcán. Csak legyintett keserűen.
– Képzeld, nekifogtam főzni, amikor telefonált anyám, hogy menjek át. Nem mentem, erre idejött. Hiába mondom neki, hogy negyvenéves elmúltam, neki akkor is a kisfia maradok.
– Addig örülj, amíg élnek a szüleid!
– Nem azzal van a baj. Ha valakivel szóba állok, máris mint potenciális menyjelöltet méregeti. Nem csoda, ha mindenki menekül mellőlem.
– Te szegény! Én nem menekülök, gyere át egy kávéra – invitáltam kedvesen.
A konyhában szótlanul kavargatta a feketét.
– A férjed nem szokott látogatóba jönni?
– Nem – válaszoltam tömören. – Nem kíváncsi a lányokra, így már ők sem akarják látni. Nagyon fáj ez az együtt töltött évek után, de talán… így jobb mindenkinek.
– Sokszor elgondolkodtam, hogy miért hagyott el a férjed. Nagyon szép vagy. A ház is tiszta, látom, hogy főzöl. Tehát nincs semmi, amiért elhagyhatott volna.
– Kedves vagy, de egy házasságban ez nem elég. Meglátszik, hogy nem éltél még párkapcsolatban, mert akkor tudnád, hogy mindez szinte másodlagos. A férjemnek mindig voltak barátnői. Lehet, hogy nem tudtam azt nyújtani, mint azok a lányok…

Másnap reggel késve indultam a buszhoz. Tamás ott toporgott már a kapuban, de nem mert becsengetni. Amikor meglátott, elmosolyodott.
– Azt hittem, hogy már elmentél, mert nem akarsz velem találkozni.
– Miért tenném? Sőt szeretném, ha megvárnál este, mert vásárolnom kell, és segíthetnél hazahozni.
Nem sok férfit láttam, aki így dagadt volna a boldogságtól, mert csomagot kell cipelnie.
– Az üzletbe is mehetek veled?
Megbeszéltük, hogy hol és mikor találkozunk, és együtt mentünk az áruházba. Az együtt töltött idő házasságom boldog éveire emlékeztetett. Tamás odahozta a nehezebb holmit, aztán tolta a telepakolt bevásárlókocsit. Olyanok voltunk, mint férj és feleség.

A teljes történetet itt találja >>>