Ne üss meg, fáj!

Hetek múlva megszületik a fiam. Jó leírni. Első gyerek, kemény csontú – esténként összeérintjük, innen tudom. Én a tenyeremet, ő – gondolom – a lábát nyújtja, bizonyos, hogy tudunk egymásról. Van már ágya, bölcsője, ruhája, pelenkája, kádja, tucatnyi kütyü, ami vigyáz majd rá, meg két suta, tapasztalatlan szülője, akik amúgy „jaj, mi lesz (már)” módra, de nagyon várják. Úgy tervezzük, nagyon fogunk vigyázni rá, hogy máshogy? Egyelőre biztos, kényelmes a menedék (anyja derékfájósan, ám annál büszkébben egyensúlyozza maga előtt az ismeretlen ismerőst), de nemsokára a maga törékenységében veszi át a neki járó uralmat. Ez az írás nem szólhat róla, még csak az kéne!

Ez az írás dühödt, kétségbeesett és – mi tagadás –, bosszúra, de főleg megoldásra szomjas. Mert ki ne tervezne első (második…) dühében véres bosszút, ha egy 11 hónapos gyereket valami megmagyarázhatatlan okból megüt valaki, s akár a rongyot dobálja ide-oda. A dilemma adott: megmutassuk-e az oldalon a nyilvánvalóan beteg bébiszitterről (vagy nagymamáról, a lényeg szempontjából mindegy) készült rejtett kamerás felvételt, amint egy ártatlan kisgyereket terrorizál vagy sem? Nem kötöttük be a szemünket és közszemlére tettük. Több okból is.

Nem mutattam, de belül ordítottam. Öleltem volna a kis embert, hogy nyugi, ne reszkess, nem csináltál te semmi rosszat. Először nem is tudtam végignézni, de aztán nem tudom miért, muszáj volt. Persze megmutattam a szerkesztőségben másoknak is, beszéljünk róla, könnyebb ezt közösen feldolgozni. Vagy talán azért, hogy adják tovább, mindenkibe vésődjön bele: így soha! Merthogy a szörnyű képsort nem hiszem, hogy ki lehet törölni a memóriából, s talán nem is szabad, hiszen – ugyan a nyilvánosságra került videófelvétel sokkoló – nem egyedi esetről van szó. Valószínűsíthetően több ezer gyermeket vernek meg naponta Magyarországon (félig meddig láthatatlanul), évente harmincan pedig bele is halnak a bántalmazásba. Az tizenkét naponta egy erőszakos halált halt gyermek! És ez csak a fizikai erőszak felháborító statisztikája, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ezernyi piszkos, elhanyagolt, éhes gyerek próbál kétségbeesetten életben maradni. Ők – ez a gyerekek sajátossága – ugyanolyan védtelenek, mint a megvert baba.

Egyelőre az a szomorú helyzet, hogy, amennyiben a rendőrség tudtára is jut a gyermekbántalmazás – ha nem folyik vér – nem tudnak közbelépni. A verés nehezen és körülményesen mutatható ki. Mert ugye a nevében is benne van, látleletet a gyermeket megvizsgáló orvos csak akkor tud felvenni, ha a bántalmazásnak nyoma van, tehát látszik. Ő és a védőnő is jelentheti ugyan a testi erőszak gyanúját a gyermekjóléti szolgálatoknak, de mi van, ha nem történt semmi, és hibáznak? Vagy, ha bosszút áll rajtuk a „feljelentett” család? Az amerikai filmekből megismert villámgyorsan reagáló gyámügyi folyamattól egyelőre sajnos messze vagyunk, s talán maguk az amerikaiak is, hiszen pszichés zavarokkal magyarázva nemrégiben Washingtonban felmentették azt a férfit, aki válása közeledtével, tüzes billoggal jelölte meg gyerekeit. Mondván, így biztosan tudják, ki is az apjuk.

Ezernyi esetből senki, semmit nem vett észre, senki semmit sem hallott? Önvédelemből elfordítjuk a fejünket? Vagy (magunkévá téve a sajtófotós önmaga számára feloldott dilemmáját, miszerint beavatkozni vagy megörökíteni…) fogjuk a mobilunkat és dokumentáljuk a borzalmat. Balesetet, iskolai verekedést, mindent, ami valakinek fáj. Egyelőre nyitott kérdés, hogy a felvételek hatására milyen irányba tolódik az ingerküszöbünk. Csupán remélni merem, hogy rájövünk, csak a távolból bátran semmi sem „gyógyítható”. Mert, hogy félünk, az biztos. Nem elsősorban a látványtól (bár az ominózus videót megnéző olvasóink érthető alapállásból követelték, hogy vegyük le az oldalról a kegyetlenkedést), hanem a vélt következményektől.
Pedig a gyermek a statisztikák szerint kifelé soha nem jelez, inkább belehal.

- szb -