Veszélyeztetett terhesség

De ők legalább vállalták a „veszélyt”. Hogy amíg az anyaság örömét élvezik, kiszervezik alóluk a munkájukat, megszűnik a munkahelyük, és pici gyerekkel állást keresni teljesen reménytelen. Bíztak önmagukban, a helyzet változásában, a jó szerencsében, s leginkább abban, hogy a gyermek kárpótolja majd őket a sok-sok kellemetlenségért. Talán sokat hallottak az anyjuktól, nagyanyjuktól az előző generációk aggodalmairól. Mert az ötvenes években, amikor „asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség” jelszó jegyében nem volt helye az abortusznak, és ezrével születtek a Ratkó gyerekek, a mamák csak fél évig maradhattak velük, a család szűkös körülmények között élt, de „lám, mégis felnőttem, és még vittem is valamire” – mesélik a nagymamák. És a hetvenes években is agitálni kellett a nőket, hogy szüljenek. Mert akkor a karrier, a férfiakkal egyre erősödő egzisztenciális háború egyértelmű vesztesei lettek volna, ha néhány hónapra, évre kiállnak a sorból.

Gyerekkoromban nagyanyám szomszédjában lakott egy kilenc gyermekes család. Velük töltöttem a nyarat, a szünidőt, bejáratos voltam hozzájuk. És máig úgy emlékszem azokra az együttlétekre, mint életem egyik legvidámabb korszakára. Annus néni, a gyerekek mamája nem dolgozott, a férje egyetlen keresetéből tartotta el a népes családot, meg még a nagyszülőket is, mert akkoriban a mezőgazdasági munkásoknak nem igazán járt még nyugdíj. A falu kicsit furcsálkodva nézte Annus nénit, amikor a hatodik, majd a hetekik, nyolcadik gyerekkel gömbölyödött a pocakja. „…nem kellene már leállni? Alaposan benne vagy a korban (akkor lehetett negyven éves…), meg ennyi szájat etetni is kell” – kérdezték, de ő nevetve válaszolt: „ilyen öregen is tetszem az uramnak, meg aztán ahol heten elférnek, van helye a nyolcadiknak is… És volt a kilencediknek is…” Azt már nagyanyámtól hallottam, amikor a népes szomszédcsaládról beszélgettünk, hogy „Szerencsés asszony ez az Annus, mert a férjének a család a mindene, imádja őt is, a gyerekeket is, mindenben számíthat rá…

Néhány éve, amikor véletlenül összefutottam egykori gyerekkori játszótársnőmmel, Annus néni legidősebb lányával, rákérdeztem: neki hány gyereke van? Három. „Csak?” – ámultam el. A húgaimnak meg csak kettő. A legkisebbnek meg egy se. „Rossz volt sok gyerekes családban felnőni? Én mindig irigykedtem rátok, hogy sosem vagytok egyedül.” Az tényleg jó volt… De nem volt semmink. Se tévé, se autó, se külön szoba, se divatos ruha… A lányaimnak szerettem volna megadni mindent. Hát csak annyit szültem, amennyire anyagi erőmből futotta. Meg aztán az én férjem nem hasonlított az apámra. Tízéves volt a legnagyobb gyerekem, amikor magunkra hagyott. Azóta egyedül gürcölök. Mit csináltam volna kilenc gyerekkel???

A minap a Generali-Providencia Zrt. hozta nyilvánosságra az anyaságtól való félelem okairól készített felmérésének eredményét. Ebből megint csak az derül ki (bizonyára a kérdések orientálása nyomán), hogy az anyagi biztonság hiánya a legfontosabb ellenérv a gyermekvállalással szemben. A tanulmány szerint Magyarországon az elmúlt évtizedben nemcsak jelentősen csökkent a szülési hajlandóság, de a szülésre vállalkozó nők életkora is jelentősen megemelkedett: míg a 90-es években a nők átlagosan 23 évesen szülték első gyermeküket, addig 2008-ban már 27,7 évesen vállalkoztak az anyaságra.

A megkérdezett nők szerint az ideális életszakasz az első gyermek vállalására a 25-29 év közötti kor lenne, de amikor a saját helyzetüket elemezték, akkor már inkább a harmincas éveik elejére halasztották volna a sorsfordító vállalkozást. Az anyagi háttér, a munkanélküliség, a lakásproblémák miatt.

Az „idősebb generációhoz tartozva” magam is megéltem már néhány demográfiai mélypontot. agitációs kampányok buzdítottak a gyermekvállalásra. Az „átkosban”, amikor mindenkinek biztos állása volt, amikor állampolgári jogon járt a gyes, a gyed, és a visszatérő mamák nemhogy a régi fizetésükért, de a távollétük alatt időszerűvé vált emeléssel vastagodott borítékért álltak újra munkába, a „kicsi vagy kocsi” dilemma volt (állítólag). Mert szerintem akkor sem a jólét kedvéért mondtak le a szülésről a nők. Mindenkinek más-más indoka volt. Leginkább – én legalább is úgy láttam, tapasztaltam – nem az egzisztencia, az anyagi biztonság volt a legfontosabb érv a gyermek mellett, hanem a párkapcsolat stabilitása. A szeretett férfi gondoskodása, szerelme mindennél többet nyomott a latban.

A statisztikai adatok szerint az utóbbi húsz évben felére csökkent a házasságok száma. A kapcsolatok rövidebb ideig tartanak, könnyebben felbomlanak, egyre nagyobb az egyszülős családok aránya. Vagyis az a nő, aki ma gyermeket vállal – leginkább „önmagának szül”, úgy rendezkedik be, hogy ha kell egyedül is fel tudja nevelni. Ahhoz pedig sokszor két gyerek már sok, néha egy is…
Marad tehát a gyermektelen. S ha mégis teherbe esik, nagyon is veszélyeztetettnek érzi magát.