Rozsdás szögesdrót és kék Trabant

Felnőtt egy új nemzedék, melynek már történelem a huszonegy évvel ezelőtt Páneurópai Piknik, és mulatságosnak tűnik, hogy itt, az osztrák-magyar határ keleti oldalán több tucat kék, szürke, zöld, fehér NDK-s rendszámú Trabant állt elhagyatottan, mert itt hagyták gazdáik, annak ellenére, hogy éveket vártak rá, és több évi bérüket áldozták arra, hogy megszerezzék a családnak. Boldogan rohantak gyalogosan, karjukon kis gyerekkel, vagy a párjuk kezét fogva, rohantak át a néhány órára megnyitott határon.

Akkor, 21 évvel ezelőtt szinte el sem hitték a piknik résztvevői – de talán a lelkes és bátor debreceni és soproni szervezők se, hogy egyszer ilyen is lehet. Hogy megnyílik a határ, nem kell az árammal feltöltött szögesdrótok között húzódó aknamezőn lopakodni, a halállal cicázva, hanem szabadon is ki lehet menni az országból.

Huszonegy évvel ezelőtt a szögesdrótok méterszámra hevertek a földön, felszabdalva. Élettelenül. Jelezve, hogy a „vasfüggöny” felfoszlott. Van, aki hőstettként emlegeti a határmegszüntetést, de a történészek tudják: az enyhülő hidegháborús helyzet mellett az anyagi nehézségek is hozzájárultak, hogy lebontották, és nem felújították a keleti népeket a nyugatiaktól elválasztó, 270 kilométer hosszú gyilkos határzárat. És ezzel a szögesdrót-bontással mi magyarok adtuk meg a jelet a berlinieknek, hogy az ő városukat ketté szelő fal is bontásra ítéltetett.

Sopronpusztán, 23-án Európa fiataljai adnak egymásnak randevút. A Leo Európa Fórum résztvevői korabeli dzsipekkel, teherautókkal, farmotoros buszokkal vonulnak végig a városon, a földúton – ott, ahol 21 éve a trabantos kelet-németek mentek reménykedve, bizakodva, magyar barátaikban bízva, hogy tényleg ép bőrrel átjuthatnak évtizedek óta nem látott rokonaikhoz. A magyar huszonévesek még csak-csak értik, hogy miért lábad könnybe szüleik, nagyszüleik szeme, amikor a pusztán árválkodó kék Trabantra néznek, vagy a rozsdás szögesdrót-darabkát kézbe veszik. Külföldi kortársaik azonban értetlenül állnak az érzelmi reakciókat látva. Nehezen értik, miért is húzódott itt negyven évig két sor szögesdrót két békés ország határán, és miért kellett az árammal feltöltött dupla drótkerítés közé aknazárat telepíteni? Nem értik, hiszen ők ma már szabadon járnak-kelnek Európában, Ezekben a napokban térnek haza Baranyából, a Lions táborból azok a német, észt, lett, francia, belga, finn, olasz tinik, aki mexikói, perui és hongongi kortársaikkal együtt ismerkedtek Magyarországgal. de ugyanígy szabadon járhattak-kelhettek a mi fiataljaink is szerte a világban, fegyveres őr nem állta útjukat, se kifelé menet, se hazatértükkor. Zsebükben ott lapult a bankkártyájuk, amiről szabadon vehettek ki pénzt bármelyik automatánál. Nekik nehéz lenne megmagyarázni, mit is jelentett szüleiknek, nagyszüleiknek a "valutakeret"'', a "határsáv", és hasonló, nálunk természetes fogalmak.
Elképedve hallgatták - nemcsak a külföldi, de a magyar gyerekek is -, hogy az ötven fölötti felnőttek számára még egy soha nem remélt csoda volt a szabad utazás. Hogy az idősebb korosztálynak a nyugati határról (ahol most augusztus 23-án a Pink Floyd Fal című száma dübörög a hangszórókból), nem a szabad mozgás, hanem a bezártság, a félelem, a családok szétszakítottsága jut az eszébe. Mert a hivatalos átkelőhelyen, ahol sorompó, őrbódé és fegyveres határőrök fogadták a ki- és beutazókat, a nyolcvanas évek elejéig bizony csak kevesen léphettek át legálisan. S akik átléptek, azoknak maximum ötven dollár lapulhatott hivatalosan a zsebében. Ha nem akartak a híd alatt aludni, akkor feketén vásárolt valutájukat a zokniba, a gyerek pelenkájába, játékmackójába rejtve csempészhették ki, és amíg el nem távolodtak vagy 5 kilométerre a határtól „odaát”, a gyomruk ökölbe rándulva remegett.

A soproni nagyszülők ennél is „hihetetlenebb” történeteket mesélnek huszonéves unokáiknak: ők arra is emlékeznek, hogy sok esetben csak úgy láthatták a határ másik oldalán, talán csak 5-10 kilométerre élő rokonaikat, hogyha kimentek a vasúti sínek mellé, és várták azt a vonatot, amin a rokon csak azért ült, hogy két percre integethessen majd a sín mellett álló szeretteinek. A vasúti sínek ugyanis fittyet hánytak a hivatalos határnak, ott kanyarogtak, ahol régen, így néhány kilométerre bekanyarodott magyar földre, aztán kanyarodott is ki.

A fiatalok – akik talán épp azokban a napokban születtek, amikor a vasfüggönyt darabokra szabdalták – a kis szögesdrót-darabkákat emléktárgyként kezelik. Sőt, úgy gondolták: néhány száz forintot kérnek érte, hogy az így befolyt pénzt a még ma is nehéz körülmények között élő erdélyieknek küldhessék. Így az egykor rettegést keltő, könnyekre fakasztó fémdarabka ma már mosolyt csalhat az arcokra.