Igaz történet: Két nőt akar egyszerre?

A férjem tíz év után hagyott el az egyik fiatal kolléganője miatt. Nem az fájt, hogy elment, hanem azzal az érzéssel nem tudtam mit kezdeni, hogy nem kellek neki. Nem volt tökéletes a házasságunk, voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, képtelenség valaki mellett szenvedély nélkül élni. Többet akartam, mindent elsöprő vágyat, igazi élő, lüktető kapcsolatot, de Tomi erre nem volt alkalmas. Legalábbis velem…

Lézengtem a házban, amely egykor a közös otthonunk volt, és nem tudtam szabadulni az emlékektől. És ott volt a lányom, akinek minden rezdülése, minden mozdulata Tomira emlékeztetett. Tudtam, hogy nem szerettem annyira, mint amilyen mértékben átadtam magam a bánatnak, de kellett egy kis idő, hogy magamra találjak.


Az egyik szombaton éppen a bevásárlást intéztem, amikor ismerős arcot pillantottam meg: a férjem korábbi ügyfele mosolygott rám. Viktorral többször találkoztam az irodában, és nagyon szimpatikus volt. Kedves volt, kicsit meg is dobogtatta a szívemet, de miután megtudta, hogy ki vagyok, már nem volt olyan közvetlen velem – amit meg is értettem.
Ettől függetlenül jólesett az érdeklődése, szerettem vele beszélgetni, élveztem, hogy ha csak percekre is, de nőnek érezhettem magam.

Mire észbe kaptam, Viktor már előttem állt:
– Andrea, örülök, hogy látlak! Nem gondoltam, hogy valaha még összefutunk…
– Igen, elsodort az élet – nevettem picit kényszeredetten.
A kölcsönös udvariaskodás után a tanulmányaimról kérdezett. Meglepett, hogy emlékezett rá, akkoriban még egyetemre jártam.
– Végeztem… Annyi minden történt, de legalább a sulit befejeztem!
– Gratulálok! És váltottál is? Új munkahely?
Most már szívből nevetve ráztam meg a fejemet.
– Dehogy! Harmincöt éves pályakezdő, akinek el kell tartania egy gyereket… Most ez nem az én időm! Majd egyszer, talán…

– Szólj, ha segíthetek! Komolyan mondom. A nővérem Londonban dolgozik, és mindig szüksége van remek munkatársakra!
Megköszöntem a kedvességét, de tudtam, nem nekem való a külföldi munka. Elfutni, elrohanni a problémák elől? Pszichológusként tudtam, a távolság nem old meg semmit sem.
Viktor adott egy névjegyet, és a lelkemre kötötte, hívjam, ha úgy érzem, tehet értem valamit. A találkozás után napokig az ajánlatán gondolkodtam. Miért is ne? – kérdeztem végül magamtól, és nyelvtanárt kerestem. Egy évet adtam magamnak: ha addig képes leszek eljutni olyan szintre, hogy belevágjak a nagy kalandba, megteszem. Ha nem, akkor maradok.

Másfél év telt el, amikor úgy éreztem, elég volt. A munkahelyemen rosszul éreztem magam, Tomival állandó viták voltak a gyerek miatt, a házunk eladása is nehezen ment. Előkerestem Viktor névjegyét.
– Persze hogy tudok segíteni – mondta félénk érdeklődésemre. – Örülök, hogy jelentkeztél… Annyiszor akartalak hívni, de nem akartam, hogy erőszakosnak tarts…
A sok egyedül eltöltött, magányos estére gondoltam.
– Hívhattál volna… – mondtam halkan. – Akkor nem érezném én ilyen rámenősnek magamat…

Megbeszéltünk egy találkozót. Úgy készülődtem, mintha randevúra hívott volna. Amikor a harmadik ruhát próbáltam fel, hangosan felnevettem. Hiszen csak munkamegbeszélés lesz – emlékeztettem magam. Viktor már várt az étterem előtt. Kicsit meghízott, amióta utoljára láttam, de nagyon jól állt neki a „mackósság”. Könnyű nyári öltönyében elegáns volt, és már nem bántam, hogy annyiszor átöltöztem.
– Nagyon szép vagy – mondta köszönésképp, és zavartan megpuszilt. Jó érzés volt mellette lenni, élveztem, amikor néha hozzám ért. Nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol rólam: néha rajtam felejtette a tekintetét, de a szép köszöntést nem követték újabb bókok.

A megbeszélés gyors volt, hiszen Viktor mindent elintézett.
– Ági mellett biztonságban leszel, hidd el – mondta, és fel sem merült bennem, hogy nem mond igazat.
Az utazás előtt még találkoztunk párszor. Eleinte vártam, hogy közelít felém, csalódott voltam, hogy meg sem próbált udvarolni, de aztán már nem bántam, hogy így alakult. Legalább nem fáj a búcsú – gondoltam, és még jobban örültem, hogy elmehetek.
London lenyűgözött, és Ágiban sem csalódtam. Féltem az ismeretlentől, de tudtam, végre én irányítom az életemet. A kis lakásba, amit Ági előre kibérelt nekünk, egyből beleszerettünk. A lányom két nap után úgy viselkedett, mintha mindig is londoni lett volna. Tudtam, hogy együtt legyőzünk minden akadályt, a harmadik este mégis sírva ültem a bőröndök fölött. Öregnek, magányosnak és kétségbeesettnek éreztem magam.

Olvasd tovább a történetet!>>

NANA.HU -->