2010.10.12. 08:12
Dilemma: Miért vagyok képtelen igent mondani?
A múlt héten kiderült, hogy az élettársam, aki már tizenhárom éve a párom, megcsalt. Mindez épp akkor történik velem, amikor epeműtét előtt állok, és az állásom is bizonytalan. Akiket megcsaltak már, azok tudják, egy ilyen esemény gyökereiben megingatja az ember életét, világát. Úgy érzem, elvették tőlem az utolsó szalmaszálat.
A párom, István, esküdözik, hogy az egész csak jelentéktelen kaland volt, és csak a szexuális vonzalom tartotta össze őket addig a négy hónapig, amíg a viszony tartott. Ez persze engem nem nyugtat meg, nem tudom, hihetek-e még neki. Ha egy kolléganőm nem látja meg őt a nővel, akkor a mai napig sem tudok a dologról. Végtelenül fáj, hogy István, aki tudja, hogy beteg vagyok, hogy két hét múlva kórházba vonulok, és hogy milyen lelkiállapotban vagyok amúgy is, képes volt ezt megtenni velem.
Életem 38 éve alatt három nagy szerelmem volt. Az elsőhöz hozzá is mentem, született egy lányunk. Csilla négyéves volt, amikor a férjemmel autóbalesetet szenvedtek és mindketten meghaltak. Nem részletezném, hogy éltem túl: nyugtatók, szanatórium, munkanélküliség, alkohol, aztán az elvonókúra. Egy gyerekkori barátom talált rám az elvonón, a haverját ment be látogatni, amikor felismert.
Elmeséltem neki az életemet, és ő szó nélkül, egyetlen kérdés nélkül hallgatta. Nem ítélt el, amiért ennyire lecsúsztam, Amikor befejeztem, csak megfogta a kezem, és azt mondta, tisztel, amiért egy ilyen tragédia után egyáltalán életben tudtam maradni. Azután rendszeresen meglátogatott, a haverját már rég kiengedték, de ő még mindig bejárt, csak hozzám. Elmondta, hogy házasságban él, de az érzelmek már kifogytak közülük. Szereti és tiszteli a feleségét, mint embert, de kölcsönösen elhidegültek egymástól.
Szeretők lettünk. Másfél évig tartott a viszonyunk rengeteg örömmel és még több kétségbeeséssel, féltékenységgel, bujkálással, míg egy nap azt mondta, felőrli ez a helyzet, nem bírja tovább, és megmondja a feleségének, hogy válni akar.
Én akkor halálosan megrémültem, hogy ekkora galibát csináltam. Valószínűleg még nem gyógyultam meg egészen, bizonytalan voltam és még mindig antidepresszánsokat szedtem. Azt mondtam neki, miattam ne hagyja el a nejét, nem vállalom a felelősségét, inkább menjen vissza hozzá.
Én szakítottam vele.
Magam sem értettem, miért, hogy voltam képes erre, nem értem, hogy jöttek ki a számon azok a szavak. Csak arra emlékszem, hogy kemény voltam, mint a kő, a falnak dőlve álltam, arcom rideg, hangom határozott, és azt mondtam:
– Menj el, mert én már rég nem szeretlek.
Balázs kérdezgetett, kiabált, hogy mi történt velem egyik pillanatról a másikra, hiszen előző nap még a közös életünket terveztük, de én nem válaszoltam, hanem kitártam az ajtót, és mutattam, merre van a kifelé. Elment.
Ezután megint súlyos állapotba kerültem, mintha egészen megfagytam volna belülről. Amikor a zombikról olvasok, akikben persze nem hiszek, arra gondolok, hogy ilyenek lehetnek, mint akkor voltam én. Érzéketlen robot, kőszobor. Nem voltak érzelmeim, mert ha lettek volna, belehaltam volna.
De a Sors megint utánam nyúlt, nem engedett elveszni. Egy presszóban kaptam állást akkoriban, ahol egyik nap rám mosolygott egy férfi. István volt az. Úgy tudott nevetni, annyira derűs volt mindig és felszabadult, hogy napról napra bennem is feloldotta a fagyot.
Eltelt négy hónap, és egy reggel arra ébredtem, hogy boldog vagyok. Megint érzek, megint remélek, tervezek, szeretek. István ott hortyogott mellettem, nem akartam felébreszteni, hát kimentem a másik szobába, párnát tartottam a szám elé, abba ordítottam egy hatalmasat, mert majd szétvetette a szívemet az öröm, hogy élek.
NANA.HU -->
