Dilemma: Szeret, ha más ágyába küld?

A párom, nevezzük Ádámnak, nagyon művelt és okos férfi. Tizenegy évvel idősebb nálam, ezért egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy rátámaszkodhatok, hogy vigyáz rám. És ebből következik, hogy mindig nagyon őszinte voltam hozzá, talán túlságosan is őszinte.

A nyáron teljesen ledöntött a lábamról egy szerelem. A cégünkhöz egy vendég-közgazdász érkezett, hogy segítsen a fejlesztések hatékonyságát megtervezni. Nem volt különösebben jóképű, és még csak nem is volt munkakapcsolatunk egymással, mert én nem az innováción dolgozom, de amint elhaladt mellettem a szűk folyosón, mintha felgyulladtam volna. Olyan zavarba jöttem ettől az érzéstől, hogy megszédültem, és mindent kiejtettem a kezemből, ami csak benne volt, az összes mappát, cédéket, sőt, még egy csomag győri keksz is szanaszét szóródott. Mondanom se kell, hogy a férfi, vagyis Ákos azonnal mentegetőzni kezdett, mintha ő lökött volna meg, pedig hozzám sem ért. Segített összeszedegetni a széthullajtott cuccokat, és közben semmiségekről beszéltünk.

Délután, amikor hazafelé indultam, már rég el is feledkeztem az egészről, de a lépcsőházban újra összefutottunk. Kérdezte, merre megyek, szívesen elvisz. Nem tudom, mi ütött belém, de igent mondtam. Egészen a házunkig vitt. Tudtam, hogy Ádám, a párom csak csütörtökön jön, mert mi nem élünk együtt, csak a hétvégéket szoktuk kicsit meghosszítva együtt tölteni. Összeszedtem a bátorságomat, és felhívtam egy kávéra. Feljött.

A lakásban kicsit zavarban voltunk, ott már túl intim volt a helyzet ahhoz, hogy folytassuk a gazdasági kérdésekről folytatott beszélgetést. Körbejárt a szobában, megnézte a családi fotókat, amin Ádámmal ölelkezve állunk a tengerparton, meg itt-ott.
– Ez itt a férjed? – kérdezte.
– Nem egészen – feleltem –, nem házasodtunk össze és csak félig élünk együtt.

A történet folytatása >>>