Férfidisznóságok, amelyek nem felejthetők

Kisgyerekként nem értettem, hogyan is nyerhetnék valaha bocsánatot, amikor különös kegyetlenséggel meggyilkoltam egy növényt. Halvány rózsaszín minirózsa volt kék cserépben, a szülinapomra kaptam, bevihettem a szobámba, ott díszelgett az íróasztalomon, eleinte ötpercenként megcsodáltam, aztán egyre ritkábban, míg végül már fel sem tűnt, hogy egyre hervadtabb, fonnyadtabb, sárgább. És mégsem adtam neki vizet. Nem akartam én bántani, csak hebrencs voltam.

Vasárnap délelőtt volt, családi nagytakarítás, anyám állt felettem, én a szőnyegmintákat fixíroztam, anyám sápadt volt és szigorú, egyik kezében a porszívó, másikban a döglött rózsa: – Megölted. Ezzel kiment. Én meg bőgtem. Mert szörnyen bántott, hogy a rózsa utolsó pillanatáig könyörgött nekem egy csepp vízért, én pedig nem adtam neki. És hogy utolsó pillanatáig azt gondolhatta rólam, kegyetlen, szívtelen gyilkos vagyok. Évekig rosszban voltam a rózsákkal, ahányszor csak a közelükbe kerültem, valahogy mindig jól megszúrtak. A rózsák bosszúja.

Magamra hagyott, meghalt a fiunk

– Kétéves házasok voltunk – meséli Anna –, első kisbabánkat vártuk, a kórházi táskám a sarokban összecsomagolva, amikor a férjem haverja felcsöngetett kaputelefonon, hogy elhívja sörözni. Kértem, hogy ne menjen, mert akkor már egy héttel túl voltunk a kiírt időponton, bármikor megindulhatott a szülés. Egy kicsit habozott, aztán azt mondta, csak egy órácskára megy, és hívjam fel, ha bármi van, rohan haza. Hogy viszel be a kórházba, ha iszol, kérdeztem, taxival, kiabálta vissza a lépcsőházból.

Mérhetetlenül egyedül éreztem magam, a kismamák amúgy is nagyon érzékenyek, hát én még el is sírtam magam. Talán a feszültség volt az oka, pár perc múlva elfolyt a magzatvizem. Felhívtam a kórházat, azt mondták, azonnal be kell menni. Hívtam a férjemet, de nem vette fel. Újra hívtam, legalább háromszor próbáltam, de semmi. Kétségbeestem.

A teljes cikk >>>