Magányos lelkek

Ránk talált a nagy szerelem, rosszcsont lurkók rohangálnak körülöttünk, van néhány igaz barátunk (csupa nagybetűvel!), jófej szomszédok, rengetek pajtás, kedves ismerős. Reggel a metrón mégis végtelenül elveszettnek érezzük magunkat. Lehajtott fejjel járunk az utcán, hogy ne kelljen tudomást vennünk arról, mi is a szürke massza apró hozzávalói vagyunk.

Lassan és megállíthatatlanul hömpölyögünk a munkába. Sokszor eszembe jut vajon hányan jönnének oda aggódva, ha elájulnék? Vajon meghallaná-e valaki, ha azt kiáltanám, segítség? Tényleg egyedül vagyunk, és nem számíthatunk senki másra?

Fontossági sorrend

Senki sem nélkülözhetetlen senki számára sem. – veti oda idős barátnője Francoise Gilotnak, amikor a fiatalasszony arról mesél, hogy el fogja hagyni Picassot. Mindig van egy szebb, egy jobb, egy másik testvér, egy pótapa, vagy egy új barát. Nem szabad elhinni, hogy pótolhatatlan vagy, bármilyen szerepet is töltesz be a másik életében, állítják azok, akiknek a pohara mindig félig üres.

A középiskolás ballagásom után az osztályfőnök maga köré gyűjtött minket, és azt kérte, képzeljünk el egy befőttesüveget. Ezután az üveget kezdjük el megtölteni nagyobb kövekkel. Az üveg megtelt. Aztán apró kavicsokat szórtunk a kövek közé. Az üveg most már tényleg tele van, gondoltuk. A tanár úr arra kért, szórjuk egy kis homokot a kavicsokra. A homok kitöltött minden apró rést, és az üvegbe már nem fért semmi. Ott ültünk a padban, előttünk egy képzeletbeli befőttesüveg, tele kövekkel, kavicsokkal és homokkal, és csak pislogtunk, és nem értettük miért volt erre szükség.

A folytatásért kattintson!