A gömbvillámtól a tiszta energiáig

Egely György neve a tudományos körökben nem hangzik túl jól. A kutató már a nyolcvanas években kivívta a szakma haragját, amikor a gömbvillámokkal kezdett foglalkozni. Ma egy kis cég élén folytatja szélmalomharcát igazáért.

A keserűség foglalkozási ártalom. A mérnök úgy véli, a feszegetett problémák nem az ő, hanem a világ problémái, melyeket mielőbb meg kell oldani.

– Mi volt az a meghatározó élmény, amely a fizika határterületei felé fordította?

– A kollégiumban, ahol diákként laktam, hőszigetelt, duplán üvegezett ablakok voltak. Egyik eltávozásomról hazaérve azt vettem észre, hogy a két tábla között egy jó nagy döglött légy hever. Először úgy gondoltam, valahogy bemászhatott, de később, megvizsgálva a nyílászárót rájöttem, hogy az állatka e módon nem kerülhetett belülre. Ekkor éreztem meg először, hogy a térről és időről alkotott nézeteink kiegészítésre szorulnak.

– Megbocsásson, de a légy már rég ott lehetett.

– Akkor már több mint egy éve éltünk ott. Sem én, sem szobatársaim nem emlékeztek rá.

– Gondolom, ezt a történetet akkortájt nem reklámozta.

– Amikor felvettek a Központi Fizikai Kutatóintézetbe, ha szabad így fogalmazni, teljesen beleilleszkedtem a hivatalos irányvonalba. Csináltam, amit mondtak, s igyekeztem nem gondolkodni a sorra elém kerülő furcsa tényeken.

– Mi volt az, ami mégis kibillentette ebből az állapotból?

– Mint „jó és megbízható” munkatársat, 1981-ben másfél esztendőre kiküldtek az USA-ba, Brookhavenbe dolgozni. Itt egy nagy, óriási könyvtárral bíró nemzetközi laboratórium működött. Kinyílt a világ. Amikor hazajöttem, ötszáz kilogrammnyi könyvet cipeltem magammal.

– Ha jól tudom, ekkortájt ismerkedett meg feleségével is.

– Ő a JATE matematika szakán végzett. Az egyetemen volt kolléganőivel unalmukban asztalt táncoltattak. Én, mikor először hallottam erről, felháborodtam. Mivel úgy véltem, valaki hazudik, igyekeztem utánajárni a titoknak. S végül döbbenten kellett látnom, valami megmagyarázhatatlan van e mögött is.

– Mikor jelentek meg életében a gömbvillámok?

– Már az Egyesült Államokban is rengeteget olvastam a népiesen csak matató ménkűnek mondott jelenségről. Mikor hazajöttem, elkezdtem gyűjteni az erre vonatkozó megfigyeléseket. Az intézetnél nem nagyon örültek ennek, ahol lehetett, akadályozták munkámat. Azt a sok gyűlöletet, melyet ekkor kaptam, ellenségemnek sem kívánom. A sok idegeskedés miatt az évek során öt gyomorfekélyem volt.

– Senki nem támogatta?

– De, hála Istennek mindig akadtak – olykor egész magas – pártfogóim. Ám ők csak titokban állhattak ki mellettem.

– Hogy és mikor jött el a KFKI-től?

– Ezerkilencszáznyolcvankilencben, viharos körülmények között. Amikor felmondtam, minden hidat felégettem magam mögött. A saját munkám, az igazamba vetett hit ugyanis jobban érdekelt, mint a tudományos fokozatok halmozása.

– Mihez kezdett magában?

– Volt néhány kimondottan gazdag és jó nevű, magas állású üzletember, aki úgy vélte, van abban fantázia, amivel foglalkozom.

– Konkrétan?

– A nullponti, bárki számára elérhető, tiszta, szennyezés nélküli energia. Azóta is ezzel a kérdéskörrel foglalkozunk.

– Ennek vélhetően nem örülne a villamos művek vagy a MOL. Nem félt, illetve fél?

– Egyszer két nagydarab fickó megpróbált megfojtani a tömött huszonkettes buszon. Ennek három hónapig viseltem nyomait. A rendőrség meghallgatta a tanúkat, majd eredmény nélkül lezárta a nyomozást.

– Ez kissé hihetetlen.

– Olykor magam is így érzem. Ám annyit mindenképp érdemes hozzátenni e történethez, hogy akkori támogatóm az eset után rögvest visszalépett.

– Talán őt is megrendszabályozták?

– Erről őt kérdezze.

– Családját nem félti?

– Igyekszem őket mindentől távol tartani.

– Kissé leharcolt embernek tűnik. Meddig bírja még?

– Azt szoktam mondani kollégáimnak, Egely Györgyben még kereken tíz esztendőre elegendő üzemanyag van.

– Visszakanyarodva a köznapian csak ingyenesnek nevezett nullponti energiára: nem próbálta az ötletet eladni a politikusoknak? Hisz ez remek kampánytéma lenne.

– Rengeteg emberrel beszéltem erről – mindhiába. Volt, aki lelkesedett, volt, aki hülyének nézett. Ám az általános válasz a szokásos: erre sajnos nincs pénz.

– Lesz, aki átveszi öntől a stafétabotot?

– Remélem. Sok tehetséges munkatársam van.

– Bízik a jövőben?

– Amikor a negyvenes évek elején felfedezték a penicilint, kevesen tudták, hogy ez a szer már vagy ötven éve ismert a tudomány számára. Én nem hiszem, hogy az én életemben jelentős előrelépés történik. Ám a furcsa jelenségek itt maradnak nélkülem is a szemünk előtt, csak nekik kell feszülni, s leleplezni őket. S ha ezt megtettük, egy tisztább, egészségesebb világot hagyhatunk utódainkra. Én ebben hiszek.