Az úton mindig egyedül vagyunk

– Miért vágott neki az útnak?

– Néhány évvel ezelőtt úgy éreztem, már nem találom az egyensúlyt a környezetemmel. Nem tudtam pontosan meghatározni miért, csak azt éreztem, valami nincs rendben. Beteg volt a lelkem. Amikor spanyol baráti körben elmondtam a problémámat, valaki azt válaszolta: el camino. Ekkor hallottam először Szent Jakab útjáról és Santiago de Composteláról, amiről II. János Pál pápa úgy írt, mint az újraegyesített Európa fővárosáról. Úgy éreztem, üzenetet kaptam, és 2004-ben talán még időben indultam el – mondta Tolvaly Ferenc író, aki a napokban dedikálta legújabb könyvét Gyöngyösön.

– Soha nem jutott eszébe, hogy feladja, nem megy tovább az úton?

– Dehogynem, különösen az első napokban, amikor a fájdalmakat éreztem. Én ugyanis csak szellemileg, mentálisan készültem fel az útra, fizikailag egyáltalán nem. A zarándokúton hamar felfedezzük, hogy ezernyi csont lehet a lábunkban, mert mindegyik külön-külön fáj úgy, hogy meg lehet őket számolni.

– Milyen tapasztalatokkal lett gazdagabb a zarándoklat végére?

– Rájöttem arra, hogy csak azt vigyük magunkkal, amire mindig szükségünk lehet. A hátizsákban cipelt darabok olyanok, mint az élet kacatjai. Korábban soha nem mertem kimondani, hogyha valakit, valamit szerettem. Féltem a kiszolgáltatottságtól. Most már ki merem és ki is kell mondani, mert ez a belső egyensúly biztonsága.

– A visszatérés után megváltozott az élete?

– Az új tapasztalatok tudatos vagy ösztönös alkalmazása után mélyebb emberi kapcsolatra törekszem. Kevesebb barátom lett, de ezek a barátságok őszintébbek.

– Egy zarándokhoz a puritanizmus illik. Ön mégsem csak zarándokszállókon, hanem szállodákban is megpihent.

– Általános hit, hogy egy zarándok koszos, lerobbant és emberszagú, aki csapzott hajjal, rettentő állapotban járja az utat. Szállodai szobákat azért foglaltam, hogy ne kelljen ruhát mosnom, és legyen mit ennem. Ám az ember luxushoz való viszonya automatikusan megváltozik. Az út kétharmadán már nem voltam szállodában. Rájöttem, milyen kevésre van szükségem – az élet zarándokútján is.

– Mi jutott eszébe először, amikor megérkezett?

– Hatalmas ürességet éreztem, amiről nem tudtam, hogy micsoda. A katedrálisba érve kaptam meg azt, amiért elindultam.

– A könyvben végig egyes szám első személyben ír, az epilógusban mégis elidegeníti magát a főhőstől. Miért?

– A regényben dramaturgiai okokból olyat is megírtam, ami nem az én életem. A főhős egy fiktív személy. Voltam a pamplonai bikafuttatáson, és futottam az állatok elől, de nem sérültem meg, mint a főszereplő. Találkoztam Laurával, de csak egy pillanatra, soha többé nem láttam, és bátyám sem volt. Ezért kellett a végén elmondanom: megjártam az utat, az érzések az enyémeim, de ez csak egy regény.