Angyal a sebészeten

Szeremley Ildikó inkább ügyeletet vállalt aznap éjszakára, csak hogy ne kelljen szembesülnie a magánnyal, ami annál nagyobbra puffasztja föl magát, minél inkább társra vágyna az ember.
Már tíz óra is elmúlt, a kórház magas, sárgás falai között csend lapult. Ildikó jól ismerte ezt a csendet, és nem szerette. Ez a csend mindig jelzett valamit, mindig vészjósló volt, mindig túl rideg. Csak a kívülálló számára jelenthetett nyugalmas, eseménytelen éjszakát. Ildikó körbejárta a kórtermeket, benyitott a szuszogással megtelt szobákba, odalépett egy-egy ágy mellé.

A négyes számú kórteremben ott feküdt az a lány. Őt naponta többször is megnézte, össze ne omoljon a keringése. De legalább annyira aggasztotta a lelke. Fiatal volt még, huszonkét éves, és nagyon szép. És túlontúl kemény. Senki nem látta sírni soha, pedig már három hete feküdt a kórházban. Akár a szülei jöttek hozzá, akár a barátai, mindig ugyanazzal az egykedvűséggel fogadta őket. Még ő kérte az édesanyját, hogy ne sírjon, úgyis mi értelme.
– Most már mindegy, anyu – mondogatta.
Sziszi, így hívták a lányt. A története banális. Szombat éjszaka, a szórakozóhelyről hazafelé egy helyes srác szólt, hogy ő majd hazaviszi, itt a kocsi is. Beülnek, a srác ivott, elveszti az uralmát a kocsi felett, villamossal ütköznek, a fiú kirepül, azonnal szörnyethal, a lány életveszélyes állapotban kerül a kórházba, amputálni kell a bal lábát.
– Most már mindegy – mondogatja –, ne sírj, anyu.

Ildikó Sziszi ágya fölé hajol, megigazítja a takaróját. Szépen alszik, gondolja. Nyugodt.
Amint továbblépne, egy jéghideg kezecske markolja meg a csuklóját. Ildikó megrémül.
– Doktornő – szólal meg Sziszi. – Ne menjen még. Maradjon.
Ildikó mi mást tehetne, odaül Sziszi ágya szélére. Szíve mélyén örül, hogy a lány megszólította, mert Sziszi a három hét alatt még soha, senkivel nem kezdeményezett társalgást.
– Csak azt akartam mondani – súgja –, hogy Isten éltesse sokáig. Hogy boldog születésnapot.
Ildikó elmosolyodik.
– Hát te honnan tudod, hogy ma van a születésnapom?
– Pletykálták. Meghallottam.
– Pletykálták? – csodálkozik a doktornő. – Kik pletykálták?
– A nővérek – mondja Sziszi. – És nem csak ezt. Hanem azt is, hogy maga hiába helyes, csinos, mert olyan egyedül van, mint az ujjam. Hogy elhagyta a vőlegénye, és abba majdnem belepusztult. Hogy az osztályvezető főorvos betegállományba küldte és előírta, hogy vegyen részt egy pszichoterápián. Hogy itt temeti el magát élve az osztályon. Hogy van még höt-hat jó éve, aztán elsorvad, elhervad, mint egy pipacs. Hány éves, doktornő?
Ildikó arca lángvörös.
– Harmincnégy –feleli kelletlenül.
– Tudom, most dühös. Dühös a nővérekre, hogy a maga életén csámcsognak, ráadásul a betegek előtt. És dühös rám is, amiért ezt az egészet ilyen szépen kitálaltam.
Mi tagadás, Ildikó tényleg dühös volt. Szégyellte magát. Úgy érezte, mintha meztelenre vetkőztették volna.

Most senki nem szólt, csak a szemben fekvő Erzsi néni apró horkantásait lehetett hallani. Már rég haza kellett volna küldeni, kutya baja sem volt, mégsem volt szívük kitenni innen. Az aprócska nyugdíjából nem futotta tüzelőre, megfagyott volna abban az agyagviskóban, ha hazaküldik. Legalább az ünnepeket hadd töltse még itt. 
Ildikó még mindig Sziszi ágya szélén ült. Nem tudta, hogyan reagáljon. Az imént fel akart pattanni, el akart menni, de Sziszi megint megfogta a csuklóját, és szelíden visszahúzta.
– Én nem azért meséltem el ezt – súgta Sziszi –, mert szeretek csámcsogni mások dolgain. – Hanem, mert régóta figyelem a doktornőt. Nem szabad feladnia. Miért ilyen szomorú? Tudja, micsoda élete lehetne? Lehetne szerelme, családja, gyereke, boldogsága, karrierje. Utazhatna, színházba járhatna, ehelyett szinte csukott szemmel jár-kel, mint egy alvajáró, minden hétvégét elvállal, csak hogy ne kelljen hazamennie. Nézzen rám.
Ildikó most felkapta a fejét.
– Jól hallotta, igen. Nézzen csak rám. Nem kell, hogy sajnáljon, azt nagyon utálnám. Csak vegyen rólam tudomást. Huszonkét éves leszek, és nyomorék lettem. Még soha nem voltam igazán szerelmes. Úgy terveztem, majd csak ahhoz megyek férjhez, akit igazán megszeretek. Még nem feküdtem le senkivel, vártam az igazit. Elvesztettem a lábam. Sokan úgy gondolják, köztük a szüleim is, hogy a lábammal együtt elveszítettem minden esélyemet a boldogságra. Az első napokban még én is így gondoltam. Aztán történt az a dolog.

– Milyen dolog? – kérdezte Ildikó, és próbálta észrevétlenül letörölni arcáról a könnyét.
– Az a furcsa álom. Olyan volt, mintha ébren lennék. Végig azt hittem, ébren vagyok. De rájöttem, hogy ami történt, arról senki más nem tudott, csak én. Pedig Erzsi néni is végig itt volt a szobában, ő mégsem látott-hallott semmit. Ebből gondolom, hogy mégis álom lehetett.
Sziszi izgatott, igazgatja a paplanját, próbál kicsit felülni, hogy közelebb hajolhasson Ildikóhoz.
– Álmomban jött egy hölgy. Nagyon fényes, nagyon szép nő. Most sokan azt gondolnák, hogy biztosan a Szűzanya, de nem ő volt. Ha ő lett volna, tudtomra adta volna. Csak egy egyszerű szép nő volt, hosszú fehér ruhában, és olyan hatalmas szeretettel mosolygott rám, hogy muszáj volt visszamosolyognom. Megsimogatta a hajam. Aztán megsimogatta a lábam, a csonkolt lábam, a sebem. És sírt. Aztán megint mosolygott, és anélkül, hogy kinyitotta volna a száját, azt mondta, megígérem, hogy megtapasztalod a legnagyobb földi boldogságot, ami csak létezik. Ezt mondta – bólogat Sziszi –, és én hiszek neki.
Ildikó magához húzta a lányt, és most együtt sírtak.
Sziszi először azóta, amióta a műtéten túl van. Sokáig tart, nem sietnek, nagyon jótékonyak most ezek a langyos könnyek, kimossák a szívet, lelket, elmossák a fájdalmat, a keserűséget, a félelmeket.

Ildikó feláll, még egyszer megsimogatja Sziszi göndör haját, és búcsúzik.
– Most már aludj.
Sziszi bólint, lehunyja a szemét. Ildikó pedig arra a fehér ruhás nőre gondol, aki Sziszit megvigasztalta.
– Szegény kicsi lány – gondolja –, bárcsak igaz volna, bárcsak tényleg boldogulhatna.
Azon kapja magát, hogy maga sem hiszi. Hogy lehetne boldog, aki élete végéig kerekes székbe vagy mankóhoz van kötve?
A kis orvosi szobában leheveredik a keskeny ágyra, magára húzza a kockás, könnyű plédet. Szinte azonnal elalszik. Álmában gyertyákat lát, halványsárga, gyönyörű gyertyákat, épp harmincnégyet. Aztán egy csodaszép nőt vesz észre, amint kilép a gyertyaláng mögül. Hófehér ruhában van, mosolyog és ragyog. Megsimogatja Ildikó haját, és így szól, anélkül, hogy kinyitná a száját.
– Isten éltessen, Ildikó. A következő születésnapodon már teljes lesz az életed. Téged a férjed ölel majd, te pedig a kisbabádat, megígérem.

A sebészeten éjfél után hatalmasra nő a csend. Elcsitul a sok horkantás, szuszogás, jajgatás, és egyetlen sóhajjá szelídül mind, egyetlen hatalmas, szívből jövő kívánsággá.

Kapcsolódó cikkek:

Angyal a kapualjban >>>

Milyen angyal vigyáz rád? >>>

Ha eljönnek az angyalok >>>