Átszínezett valóság

Van, aki büszke arra, hogy mindig mindenkinek a szemébe mondja az igazságot, akkor is, ha az a másiknak kellemetlen. Mások viszont inkább elhallgatják a tényeket, ha úgy érzik, hogy azzal fájdalmat okoznának. Persze sokan a saját helyzetük javítása miatt színezik át az igazságot.
Vajon mi a hazugság lélektana? Természetes lelki jelenségnek tekinthető?
A gyermeki füllentés mindenképpen természetes jelenség, hiszen a gyermek fantáziája és valóságképe különbözik a felnőttekétől. Amit fantáziálnak, elképzelnek, azt valóságnak élik meg. A fantáziájuk jobban befolyásolja az igazságérzetüket: a felnőttek általában tudatosan ellenőrzik a gondolkodásukat, a beszédüket, manapság ritka az olyan ember, akinek nincs realitásérzéke, és azt hiszi: amit szeretne, amit kíván, az a valóság, s amit mond, valóságként éli meg. A harmonikus családban nevelkedő kisgyereknek a szülei sokat mesélnek. A mese azonban a képzelet terméke, arra jó, hogy általa érzelmeket, példákat lehet elsajátítani, segít a fantázia szárnyalásában, és a fantázia segít alkotó emberré válni.

Füllentők és Háry Jánosok

Ezek után már csak az a kérdés, hogy mi a hazugság? A tények tudatos elferdítése, vagy az igazság feltárásának hiánya. Az igazságról régen azt tanították, hogy „objektív fogalom”, ami persze helytelen, hiszen az igazságot mindenki a saját szubjektív valóján vagy egy csoport érdekén és értékén szűri át. Az igazságot rá is lehet kényszeríteni valakire. A hazugság pedig sokszor azért születik, mert így lehet a legkényelmesebben elkerülni a feszültségeket.
A pszichológusok ismerik az úgynevezett „Háry János-szindrómát”, ami nagyon is hétköznapi magatartást takar. Nem csak kiemelkedő eseményekkel kapcsolatos. Az egyéneknek is, a nemzetnek is szüksége van „én-erősítésre”. Különösen, ha évekig évtizedekig sikertelen. Ilyenkor egyre jobb történeteket talál ki, hogy „bezzeg ő…” A kis sikerek felnagyítása szükséges ahhoz, hogy mások szemében több legyen. És erre nemcsak a sikertelen embernek van szüksége, hanem mindenkinek. Az viszont egyénenként változó, hogy ki mennyire nagyítja fel a saját erényeit, mennyire torzítja el a valóságot. 

Olyan ember nincs, aki folyamatosan igazat mond. Aki mindig és mindenütt szereti kimondani az igazságot, az saját magáról szövi azt a mesét, hogy „én vagyok az, aki mindig megmondja az igazat”. És közben elfelejti, hogy az az igazság csak az ő igazsága. Ráadásul nem is rokonszenves jelenség, mert hamar megbánt másokat, de arra kényes, ha őróla van szó, akkor csak dicsérjék.
Bizonyos dolgokat nem lehet, sőt nem szabad kimondani. Aki úgy akarja a környezetét nevelni, hogy nyíltan mindenkinek a fejére olvassa a hibáit, az alighanem ellentétes eredményt ér el. Bántó megjegyzésekkel nem kell mindig terhelni a másikat, nem kell fájdalmat okozni egy nagy, kérdőjeles igazság nevében.

Catharina Lohmann német pszichológus írta A nők másként hazudnak című könyvében, hogy a füllentők nemcsak boldogabbak, hanem a környezet szemében elfogadhatóbbak is.
Egy európai reprezentatív felmérés tanúsága szerint leginkább a munkahelyükön hazudnak az emberek (és nem annyira a főnöknek, mint inkább a kollégáknak). A szerelmi hazugságok a második helyre szorultak.

További érdekes cikkeket, olvasnivalót, játékot és horoszkópot a Fanny Horoszkóp Magazinban találsz. Keresd az újságárusoknál!