Müller Péter: Mit mond?

"Dagar... aráz... autás..." És várakozóan bámult rám.
Kérdezett? Kért? Vagy csak közölni akart valamit?
- Mi van?
- Arás...
- Mit mondasz, picikém?
- Dagar... arás...
- Darázs?!...
- Dagás... autusz... arás.
Nem értem. Ő meg csak bólogat, hogy bizony, bizony.
És néz rám: "Érted már?"
Ekkor jött az, amit a mai napig nem felejtek el. Ránézek a feleségemre, aki háttal áll nekünk, és azt kérdem:
- Mit mond?!
És a feleségem hagymavágás közben hátraszól:
- Autóbusz-garázs... Azt akarja mondani neked, hogy "ott alszanak az autóbuszok".
Akinek gyereke van, tudja, hogy ma már ritkán kezdik a beszédet azzal, hogy "papa", "mama". A mai gyerekek rendszerint olyan átkozottul bonyolult szavakkal kezdik, hogy "gyújtáskapcsoló, kuplungtárcsa, grázerferibácsi, hardver".
Nem ez a baj. Az a baj, hogy nem értem!
A saját gyerekemet!
És a feleségem tolmácsol, mintha egy japán vagy norvég gyerekünk lenne.
- Mit mond?!
Az anyja tudja.
Én nem.
Nem értem a saját gyerekemet!
Ugyanez van az unokámmal is.
- Mit mond?! - kérdezem riadtan a menyemet.
És mivel anya, mosolyogva tolmácsolja. Nem értettem.
Esküszöm, hogy a gyerek nem mondott semmi értelmeset.
Halandzsázott. "A menyem találja ki az egészet!" - gondolom gyanakodva.
De nem.

A mamák értik a gyereküket - mi, férfiak, csak ritkán.
A mamák érzik, tudják, ismerik ennek a kis emberkének a nyelvét, járatosak a lelkükben - mi pedig alig tudjuk összerakni a nyálas kis szájukból kipattanó, buborékos betűket.
Nem tudunk gyerekül.
És ez még nem lenne baj.
Az a baj, hogy a lányom felnőtt. Komoly, érett nő lett belőle. Színésznő! Szakmabeli. Művész, mint én! Kolléga!
- de ha mond valamit, még mindig nem értem annyira, mint az anyja.
Ha meg akarom tudni, hogy mi van a lelkében, meg kell kérdeznem az anyját.
- Mit mond?
És akkor a feleségem elmagyarázza azt, amit én nem láttam, nem éreztem, vagy nem értettem. Vagyis hiába telt el sok évtized, még mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, melyeknek különös jelentése van.

És ezzel nem csak én vagyok így.
A legtöbb férfitársam így van.
Tisztelet a kivételnek.
Gyakran tapasztalom, hogy nekünk, férfiaknak, kellene egy tolmács.
Aki lefordítja nekünk, mi jár mások lelkében. Mik azok a titkos gondolatok, ki nem mondott érzések, meg nem fogalmazott félelmek, melyeket nem értünk.
Miről hallgatnak?
Nem tudjuk.
De sajnos a baj még ennél is nagyobb.
Én ugyanis nemcsak a gyerekemet, a feleségemet sem értem!
Nem tudom, miért hallgat, és miről hallgat. És ha mond valamit, nem értem néha, hogy mi van a szavai mögött.
Mire gondol, vajon?
Sajnos már nem él az anyósom. Így aztán nincs senki, akitől megkérdezhetném:
- Tessék mondani, mit mond a kedves lánya?!
Pedig de jó lenne! Egy angyal, aki megfejtené, mi jár a fejében. Mit érez, mi az, amit némán közölni akar? És mi az, amit el akar rejteni? Még önmaga elől is. Amiről ő sem tud, talán.

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg.
A szavakat érti, persze. A mondatokat is.
Csak ami a szavak mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.
Csehov egy egész világot teremtett a színpadon ebből a "nem értjük egymást" -ból.
Három órán keresztül beszélnek, beszélnek, beszélnek.
De soha, senki, egyetlen egyszer sem mondja ki azt, amit valójában érez.
A dramaturgia úgy hívja ezt, hogy "szövegalatti".
Amit igazán akarnak, nem mondják ki.
Soha.
Az ott lappang a szöveg alatt.
Ott is marad. Szerelmes - és az időjárásról beszél. Szenved - és viccel. El akar menni - de marad. Apró, jelentéktelen kis dolgokról fecseg vagy filozofál, miközben az öngyilkosságra gondol. És főbe is lövi magát. De hogy erre készült, sosem mondta ki.
Lehet, hogy nem is gondolta komolyan. Ott volt a pisztoly a fiókjában... Mi lenne, ha most?... puff!... És megbánta, de már nem lehet visszacsinálni.
A "szövegalatti" az igazság világa, amelyről nem beszélünk, nem is tudunk, talán. És ez a lényeg! Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit a józan eszünkkel tudunk... És hogy ezek a  lelki rétegek szétcsúsznak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj, arról fogalmunk sincs.
Ez nemcsak Csehovnál van így, hanem mindenhol. Magánéletben, sajtóban, tévében, politikában, társaságban.
Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel, hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van.
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekből nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki - inkább elhiszi a hazugságot.
Nézem a tévét, a nemzeti ünnepeink lelkes szónokait, a politológust, a szakértőt, a mindig mindent pontosan értő hírmagyarázókat, a "vidám" műsorban tele szájjal röhögő szerencsétlen színészt (ott a pisztoly a lelki fiókjában), a "Vigyázz, adásban vagy! után hirtelen megjelenő hazug mosolyt, a szemek vidám álcsillogtatását, hallom a "természetes" és "őszinte" hangokat, és hirtelen felbukkan bennem ifjú apaságom döbbenetes élménye, amikor odafordultam a feleségemhez, és azt kérdeztem:
- MIT MOND???!!
És ez a jobbik eset.
Mert itt még értem, és felfogom, hogy nem értek valakit. Hogy nem azt mondja, szegény, amit él.
A baj ott van, amikor ezt már természetesnek veszem.
Hogy ilyen az élet: hamiskártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mélyvalósága meg sem szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belőlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor semmi közünk sincs egymáshoz.
Úgy hívják: szeretetlenség.

Müller Péter: Varázskő – Akármi történik, a kő megment téged...
Alexandra Kiadó >>>

Müller Péter nem "olvasóknak", hanem lelki társainak ír, akik tovább élik és szövik a gondolatait. Derűsen, bölcsen, élvezetesen mesél. Akik olvasták korábbi írásait, tudják, hogy mindegyik meséjében titkot rejt el. Olyan magot, mely fává növekedhet. Varázsszavakat tud, melyek élni segítenek.