Testünk csodái: Visszavarázsolom, mert hiányzik

Annuska szülei esti egyetemre jártak és nappal dolgoztak. Éppen építkeztek is, így hát minden idejükre, minden fillérjükre nagy szükség volt. Az akkor négyéves kislány nagyon sokszor volt a dédpapájánál, az akkoriban hetvenöt éves Lajos bácsinál. Nyaranta szinte ott is lakott a városszéli kis kertes házban, dédpapa meg ő nagyon jó cimborák voltak, így mondták. Annuska reggelente kiszaladt, hogy megszámolja a margarétákat, nappal a közeli strandra jártak pancsolni, esténként a bácsi csodálatos meséket mondott neki fejből, amiknek soha de soha nem akart vége szakadni.
Annuska, ahogy nőtt, úgy került egyre közelebb a dédpapához. Már megértette, hogy nem szaladhat nagyon előre, mert a bácsi nem tudja követni, fáj a lába. Egyszer, régen eltörött a térde, öregségére pedig beállt, a reuma is nyúzta, egyáltalán nem hajlott már, Lajos bácsi csak bicegni tudott.

A ház időközben felépült, Annuska iskolába ment, a dédapa is ritkábban jött hozzájuk, egyre nehézkesebbé vált, ahogy öregedett, és a lába sem igen bírta. Ettől persze még sokat találkoztak, sőt, az esti mesék sem maradtak el, dédapa mindig felhívta a kislányt telefonon, ha új történet kerekedett a fejében.

Egy nap aztán meghalt Lajos bácsi. Mindenki ott volt a temetésén, aki csak élt és mozogott, rokonok, barátok, régi kollégák, tisztelők, apa szerint még az ellenségek is, ha volt olyan egyáltalán. Alig fért el a sok ember a kis földpúp körül. Annyi volt a virág, hogy még a szomszéd sírokra is átfolyt a rengeteg, színes koszorú, csokor és bokréta.
Annuska nem tudott sírni. Nyolc éves volt, mondhatjuk, hogy már nagylány, mégsem akarta megérteni, hogy a dédpapa nincs többé. Anyukája aggódva figyelte, hogy motyog esténként a telefonba egy képzeletbeli baráttal, aki állítólag mesélt neki. Hogy Lajos bácsi az égbe került, egyáltalán nem nyugtatta meg a kislányt, követelte, hogy vigyék el hozzá a kisházba, mert nem hitte el, hogy nincs ott. El is vitték. Szörnyű volt látni, ahogy Annuska szobáról szobára szalad a dédpapáért kiabálva, és még az ágy alá, a szekrény mögé is benéz, hátha megtalálja.

Ahogy múltak a hetek, hónapok, Annuska is mintha kicsit megnyugodott volna. Egyre kevesebbszer emlegette a papát, a titokzatos telefonok is ritkábbak lettek. De ugyanakkor behívatták az anyját az iskolába, ahová Annuska ritmikus sportgimnasztikára járt. Túl gyakran fájlalja a lábát a gyerek, mondta a tanárnő, van, hogy egész nap sántít.
Annuskát kikérdezték, hol fáj a lába, mitől fáj, mióta fáj, de csak a vállát vonogatta. A bal térdét böködte, hogy ott a baj, a térdében, sehogy se akar behajlani. De az okát nem tudta senki. Orvostól orvosig hurcolták a kislányt, a körzetből beutalták a traumatológiára, az idegsebészetre, a sebészetre, röntgenre, még gyógytornászhoz is elvitték. A gyógytornásztól természetgyógyászhoz mentek, onnan meg a csontkovácshoz. De senki nem talált semmit. Annuska pedig egyre jobban sántított.

A család egyik barátja pszichológus volt, véletlenül jutott tudomására az eset. Feltétlenül találkozni akart Annuskával, mert valami azt súgta, hogy a sántítás oka a lelkében keresendő. Felkereste őket, és hamar összebarátkozott a kislánnyal. Egyetlen szóval sem kérdezte tőle, miért sántít. Ügyet sem vetett a lábára. Viszont annál többet beszélgettek mindenféléről. Rengeteget rajzoltak együtt, sőt, meséket is kitaláltak Annuska javaslatára. A pszichológus és a kislány egyre jobban összebarátkoztak. Annuska napról napra többet mesélt, többet nevetett, és miközben mesélt, a dédapa neve is egyre többször felbukkant.

A pszichológus megkérte a sülőket, beszéljenek Annuska dédapjáról. Milyen ember volt, mivel foglalkozott, hogyan jellemeznék. Egyikük végre kinyögte, hogy a dédpapa sánta volt. És akkor szinte mindhárman egyszerre csaptak a homlokukra. Hiszen nincs semmi baj a kislány lábával! Olyan nagyon hiányzik neki a dédapja, hogy ezzel a módszerrel hozza vissza magának. Úgy hiszi, ha sántít, ezzel visszavarázsolja a sánta nagypapát, aki így éjjel-nappal vele lehet.

Sok játék, közös program, nagy beszélgetések, sok nevetés, gyerekközösség, bulik... Ezt írta fel receptre a pszichológus. Az idő majd meggyógyítja Annuska lábát. Ahogy enyhül majd szívében a gyász, hogy a dédapa helyére új barátok, új élmények kerülnek, úgy válik a térde is újra hajlíthatóvá.
Így is lett, fél év sem telt bele, és Annuska folytathatta a ritmikus sportgimnasztikát. Annuska és az anyukája rendszeresen visznek virágot Lajos bácsi sírjára, sőt, még egy rossz sétabotot is kivittek neki a temetőbe, hogy ne kelljen annyira sántítania.