Atlantisz repülő szerkezetei

Kolumbiában sok modell került elő, de a régészek nem repülőként vették őket lajstromba. Némelyiket madárként, a többit rovarként határozták meg. Nyilván szárnyas, repülő rovarokra gondoltak, főleg olyankor, amikor a modellnek két szárnya volt egymás mögött. Mellesleg amikor kutatók – előzetes figyelmeztetés nélkül – repülési szakembereknek mutatták meg a modelleket, azok habozás nélkül kijelentették: ezek valamelyik mai deltaszárnyú vadászgép másolatai. A legtöbbször az F–16-os került szóba.

Az indiánok igencsak fontosnak tartották ezeket a „bogarakat”, mert arannyal vonták be, vagy eleve aranyból öntötték ki őket.
Csakhogy rovarkultuszról nem tudunk arrafelé, tehát valószínűbb, hogy a modellek nem rovart, hanem repülőt ábrázolnak. És a kultusznak bizony volt értelme akkor is, ha ezeket a modelleket már olyanok készítették, akik a saját szemükkel ugyan sohasem láttak az égen ide-oda repdeső atlantiszi gépeket, de hittek a róluk mesélő őseiknek, és szorgosan másolták a régebbről megmaradt, a hiteles szemtanúk által készített modelleket.

Érdekes, hogy hasonló legendák nemcsak Dél-Amerikában, hanem a világ minden táján születtek. Az egyik legrégibb történet Kréta szigetéről való. A legenda Talószról szólt, „aki” a sziget védelmezője volt. Az idézőjel oka, hogy Talósz a jelek szerint nem ember, hanem egy robot! Legalábbis a viselkedése, a mozgása, az egész megjelenése erre utal.
Minden korabeli városnak voltak védőfalai, sőt, ahol lehetett, még a szigeteket is kezdetleges, de akkoriban használhatónak számító várfallal vették körül. Kivéve Krétát. A krétaiak ugyanis nem féltek a partra szálló ellenségtől, mert védelmezte őket Talósz!
A legendák szerint Talósz naponta háromszor „körbejárta” a szigetet (aminek a partvonala igen tagolt, sokfelé meredek), és segítségével már akkor észlelték a tenger felől érkező támadókat, amikor azok még nagyon messze jártak, és a szigetről nem is látszottak.
Vagyis Talósz egy volt azok közül a bronzból készült jókora robotok közül, amelyeket annak előtte az „istenek” készítettek a különböző kontinenseken. Talósz légi járművel közlekedett, úgy figyelte a 700 kilométeres partvonalat. A mai kutatók egy része úgy véli, talán meleg levegővel hajtott kormányozható léghajóval repdesett a szerkezet, nagyjából követve a partvonalat. Ha ez igaz, akkor Talósz nem csupán egyszerű harci robotgép volt, hanem értelmes cselekvésre alkalmas vezérlőberendezése is lehetett. Ha ugyan ő irányította a légi járművet, és nem az ezzel megbízott emberek (esetleg atlantisziak, vagy általuk kiképzett krétaiak).

Ha naponta háromszor kerülte (volna) meg a szigetet, az legalább 2100 kilométert jelent, hajnaltól alkonyatig, megközelítően 14-15 óra alatt. Végeztek számításokat is*, amelyekből az derül ki, hogy Talósznak, illetve légi járművének legalább 100 kilométer/óra sebességgel kellett közlekednie – a bronzkorban!
Ami pedig Talósz védelmi képességeit illeti: a történetek szerint a behatolókra vasnyilakat lőtt ki. Márpedig a krétai kovácsok ebben a korszakban – Kr. e. 1700-ban – még nem ismerték a vasat!
A legendában az aranygyapjúért elinduló mitológiai hősök (az argonauták) is találkoztak Talósszal. Méghozzá úgy, hogy hatalmas sziklákat dobált rájuk. Olyan súlyú köveket, amilyeneket ember semmiképpen sem bírt volna felemelni. Az ilyesmin persze a görög legendagyártók sohasem akadtak fenn; egyszerűen elintézték azzal, hogy Talósz nagyon erős óriás volt. Hozzászoktak az efféle természetfölötti dolgokhoz – nincs kizárva, éppen az atlantisziak szoktatták őket hozzá a különleges szerkezetekkel és  egyéb „természetfölötti” tudásukkal.

A legenda szerint Médeia közbelépett a betolakodók oldalán, és különös dolgot tett! A „sztori” röviden a következő: különféle családi bonyodalmak után, amelyek Iaszónt, az ifjú királyt érintették, vagy ötvenen elindultak megszerezni az aranybárány bőrét. (Igen, a tét egy csodálatos állat lenyúzott bőre.) Ezt a „bárányt” egyenesen Zeusz főisten küldte a Földre. S nemcsak hogy aranyszínű, fémes burkolata volt, de „tudott emberi hangon szólani és repülni a levegőben”. A legenda szerint átrepült akár a tengereken is. Vagyis nagyon valószínű, hogy ez az „aranybárány” is repülő szerkezet volt, az atlantisziak egyik „teremtménye” (azaz gépe), amellyel befolyásolni akarták egyik-másik görögországi városállam népét. Ha így van, akkor elfogadható az is, hogy az ógörög mitológia istenei – Zeusz, Héra, Poszeidón, Hermész, Héphaisztosz, Dionüszosz, Artemisz, Pallasz Athéné és a többiek – voltaképpen mégiscsak emberek (atlantisziak?) voltak. Hiszen a görögök olyan emberinek írták le őket! Történeteikben folyamatosan összekeveredik az „istenek” isteni hatalma és emberi gyengesége. Vajon nem ugyanígy viselkednénk mi is, ha nálunk sokkal primitívebb emberek közé kerülve, technikai lehetőségeink révén „isteni hatalommal” felruházva élhetnénk közöttük, és az egész korabeli világgal jószerével azt tehetnénk, amit akarunk?

Az aranybárányról annyi említés történik még később, hogy már elöregedve (elhasználódva) arra kérte gazdáját, ölje meg és nyúzza le a bőrét. (Lehet, hogy a robot energiatartalékai kimerültek, és a beépített automatika emberi hangon közölte a meghibásodás okát, de mert egyszerű emberek kezébe került, azok már nem tudtak rajta segíteni, így hát „megölték”. A burkolatát (színarany bőrét) eltették.
Amikor a történet felénél Iaszón és társai megérkeznek, különféle próbákat kell kiállniuk, mielőtt hozzájutnak az aranygyapjúhoz.
Itt ismét van egy érdekes momentum. Az egyik próbatétel a következő: két, állítólag Héphaisztosz isten által gyártott bronzökröt kell befogni, és azokkal szántani. A leírásuk persze ennyi ezer év után eltér, de egyvalamiben mind egyezik: az ökrök „lángot szórtak gyémánt orrlyukaikon keresztül”. Valószínű, hogy az „orrlyukon” valamilyen fölösleges kipárolgás távozott (talán a hűtőrendszer gőze), s ettől voltak az „orrlyukak” tiszták, fényesek.
Miként Ovidius Metamorphoses című eposzából is kiderül: az ökröknek szörnyű fémfejük volt. Arról nincs adat, mire használták őket, amikor éppen nem a távolról jött királyfinak adták oda próbatétel gyanánt, a sajátságos házi robotokkal való bánásmód elsajátítására. Az ökrök bronzlábai baljós zajjal rugdosták a földet, és „fenyegetően kiabáltak is”. És a belőlük áradó levegő (kipufogógáz?) mérgező volt. Az eposz szerint végül is Iaszón és társai menekülni kényszerülnek, s ekkor már velük van a nagy hatalmú királylány, Médea. Egy vihar Kréta partjaihoz sodorja őket, ahol – a szintén Hephaisztosz művének tulajdonított – Talósz robottal kerülnek szembe, „akinek” mellesleg nemcsak az volt a harcmodora, hogy vasnyilakat lövöldözött vagy óriás köveket dobált az ellenséges hajókra, hanem olykor „felforrósította önnön testét, s amikor kellően tüzes lett, halálos öleléssel égette el a jövevényeket”.
Ám a szörnyű automatának (ez a szó többször olvasható a szövegben) volt egy titka, amit Médeia – nem tudni, honnan – jól ismert. Aa királylány tehát odalopózott a parton leszálló szerkezethez, s mivel tudta, hogy van a lábában egy csap, amely elzárja az óriás egyik erét, Média ezt a csapot kihúzta és elvitte, az óriás „elvérzett” és kiadta a lelkét. Ebből – a mai technika ismeretében – úgy tűnik: a robot hidraulikusan működött, és a csap megnyitásával egyik fontos „erében”, vagyis az olajvezetékben nullára csökkent a nyomás. Ez elég volt ahhoz, hogy Kréta a hatalmas védelmező nélkül maradjon.

A mitológiát tanulmányozva – némi túlzással – azt is mondhatnánk, hogy az ókorban szinte mindenki repült. Hiszen aki valamiért hatalomra került, illetve jelentős személynek számított, az előbb-utóbb vagy maga repült, vagy voltak olyan isten barátai, akik magukkal vitték repülésük során, netán más módon tették lehetővé számára a repülés élményét.
A paradox az, hogy épp e gyakoriság okán nem veszi figyelembe a tudomány ezeket a legendákat. Az ókori emberek fantáziájának tulajdonítják a repülést. S nemcsak a görög eposzok, egyiptomi hieroglifák vagy dél-amerikai mondák esetében, de még a bibliai történeteket tekintve is.

Gigantikus Buddha szobor Leshanban >>>

A legszebb angyalszobrok - képgalériával >>>