Újjá-születésnap

Az AA-ban – a Névtelen (Anonim) Alkoholisták rövidített neve – tartott születésnapi ünnepeknek különleges atmoszférájuk van. Akik itt vannak, tudják, hogy minden különbözÕségük ellenére egyvalamiben azonosak. Ugyanabban a szenvedélybetegségben szenvednek. Tudják, hogy valamennyien a közösség segítségével álltak talpra, és együtt képesek megÕrizni józanságukat. A születésnapra sokan jöttek el, látszik, Évát sokan szeretik. Virágot kap, megtapsolják, behozzák a négy gyertyával feldíszített tortát.
Évával akkor találkoztam elÕször, amikor még csak (vagy már) tíz hónapja volt józan. Amikor még azzal volt elfoglalva, hogy feldolgozza az ivós periódusát.
– Azt mondtad, a pokolba vezetÕ út laza francia borok kóstolgatásával és kellemes kis bódulatokkal kezdÕdött.
– Fiatalkoromban társasági ivónak is csak némi túlzással nevezhettem magam, pedig a vendéglátóiparban dolgoztam. A férjemmel, illetve most már a volt férjemmel, hat és fél évig voltunk kint Algériában, ott és akkor kezdtem rendszeresen inni. Õ eredetileg két évre szerzÕdött, ez a normális emberi lépték, amit egy európai ember kibír. Én a második év végén ki is borultam. Az egy roppant zárt életforma. Egy arab lakótelep közepén laktunk, eleinte nem tudtam a nyelvet sem, ott még ma is mindenki franciául beszél. De különben is, kivel beszélgettem volna? A férjem reggel elment a munkahelyére, este jött haza, napközben egyedül voltam a kisfiammal. Elláttam a háztartást, játszottunk, meséltem neki, tanítgattam. Öt és fél éves korára megtanult olvasni, írógépen írni. KésÕbb összebarátkoztam egy tizenegy gyerekes, elképzelhetetlenül szegény arab nÕvel. Zora maga volt a jóság. De a magányomat a vele való barátság sem tudta oldani. Amikor végül kiborultam, hazajöttem, befeküdtem kórházba, tetÕtÕl talpig kivizsgáltak, nem találtak semmi szervi elváltozást. A kórházi elbocsátópapíromra azt írták: „Javasolt terápia: mielÕbbi hazatérés.” A férjem azt mondta, ez ostobaság, majd ott kigyógyulok. Jobban is lettem, de közben rákaptam az italra. Hogy végül kibírtam a hat és fél évet, abban a pia segített. Kezdtem a laza kis francia borokkal. A férjem bement a városba, vett egy kartonnal, volt benne tizenkét üveg, elÕfordult, hogy egy hét alatt a végére jártam. Akkor még biztatott is: „Nem baj, igyál nyugodtan, egészségesebb, mint a víz.” Csak hát aztán egyre többet ittam. Nem vettem komolyan, nem tudtam, hová süllyedhet az alkoholtól az ember.

Eleinte azt hiszed, szabad vagy

A dologban az az ördögi, hogy fokozatosan keveredsz bele, azt gondolod magadról, á, te szabad ember vagy, és közben egyre inkább rabja leszel az alkoholnak. Mikor hazajöttünk Algériából, egy darabig dolgoztam egy belvárosi étteremben, aztán megszÛnt a munkahelyem, rengeteg szabad idÕm lett. De már közvetlenül a hazajövetelünk után is nagy ivászatok voltak nálunk. Jöttek a barátok, ismerÕsök, és én mindig többet ittam, mint a többiek. Ott volt a whisky a hÛtÕben, ha tudtam, hogy este hatkor érkeznek a vendégek, már elÕtte ittam, mert csak úgy tudtam feloldódni. Akkor még a körúton laktunk, abban a lakásban, amelyet a fiam születésekor sikerült megszereznem. Ott már történtek kemény dolgok. Lakott a házban két jó ivós emberpár, összejöttem velük, Õk már kora délelÕtt elkezdték, én, miután a férjem elment dolgozni, a fiam iskolába, csatlakoztam hozzájuk, és iszogattunk. Délben megijedtem, hogy úristen, nincs ebéd, gyorsan föltettem valamit, és folytattam az ivást. Ha elfogyott a pia, valaki kiszaladt és hozott valami rövidet. Délutánra már kész voltam. Az volt a legszörnyÛbb, hogy mindig rosszul lettem tÕle, arra ébredtem éjszaka, hogy majd kiugrik a szívem, vizes törülközÕt tettem a mellkasomra, összegömbölyödtem egész picire, magamra húztam a takarót. Ilyenkor mindig megfogadtam, hogy nem, többé nem iszom, aztán valahogy megértem a másnapot, jöttek azok az alattomos remegések, a fiúk megtanítottak rá, hogy kutyaharapást szÕrivel, ilyenkor meg kell inni egy üveg sört. És kezdÕdött az egész elölrÕl.

Egyszer csak titkolni kezded

Mindent megtettem, hogy a családom ne vegyen észre semmit. De amikor a fiam tíz-tizenkét éves lett, kezdett rájönni, hogy az anyja nem fáradt, hanem részeg. A férjem egyszer megjegyezte, hogy nem kellene otthon italt tartani, mert „rá lehet ám arra szokni”. És akkor már megvolt ez a ház, kihordta ide a whiskysüvegeket. Jót mulattam ezen, mert igazán nem volt kunszt italt szerezni. Õ persze megérezte rajtam, hogy ittam, de hogy mennyit, azt nem, úgyhogy azt hazudtam, csak egy pohár bort ittam, ebéd után. Amikor ebbe a külsÕ kerületben lévÕ házba kiköltöztünk, igyekeztem magam tartani, legalább a külszínt megÕrizni. Még elláttam a gyerekemet. FÕztem. Nem ittam mindennap. Volt, hogy csak egyszer egy héten, aztán ötnaponta, aztán egy-két évig háromnaponta. A józan napjaimon kirámoltam a lakást, kitakarítottam, rendet raktam. Eltelt a két józan nap, és a harmadikon, akár akartam, akár nem, bekattant valami, elkezdtem reszketni, és mintha nem lettem volna eszemnél, italt kellett szereznem mindenáron. Akkor kérdezte a férjem: „Nem gondolod, hogy a tempó egy kicsit felgyorsult?”

Amikor már nem bírod nélküle

Eljutottam oda, hogy már naponta kellett innom, míg végül folyamatos ivászat lett belÕle. MegszÛnt mindenféle önkontroll, vad dolgokat mÛveltem. Elcsalinkáztam otthonról. Fölültem a debreceni vonatra, jegy, személyi igazolvány, mindenféle irat nélkül egy üveg pálinkával. Sötét figurákkal barátkoztam össze, velük ittam, hazavittem Õket, megloptak, elvitték az ékszereimet, pénztárcámat, és én erre csak legyintettem. Egyszer ráfeküdtem a villamossínre, úgy ráncigáltak le az utolsó pillanatban, de másnap már semmire sem emlékeztem. A legszégyenletesebb emlékem, ez már tényleg a végsÕ stádiumban volt, hogy a fiamnak ki kellett vetetni a manduláját, elkísértem a kórházba, ott kellett mellette lennem, és pokolian szenvedtem, mert innom kellett, de nem lehetett nálam dugi ital. És Õ rettenetesen szomorú volt, mert látta rajtam, hogy kínlódom: „Mama, nem bírsz ki egy napot sem, hogy ne igyál?” Nem, nem bírom ki. Megvártam, míg túlesik a mÛtéten, betakargattam, mondtam, most már jobban vagy, aludj egy kicsit, majd még benézek hozzád délután. De nem néztem be, mert berúgtam. Ekkor már öngyilkossági gondolatok foglalkoztattak. Undorodtam magamtól, nem tudtam a tükörbe nézni.

Alkoholista vagyok

Kórházba kerültem. De ott nem történt más, mint hogy kiszárítottak. Kaptam gyógyszereket, azt mondta az orvos, ha ráiszom, meg is halhatok. Itthon minden reggel az volt az elsÕ, hogy bevettem a gyógyszert, mert féltem magamtól, hogy újból inni fogok. De ott belül nem mozdult meg semmi. Arra gondoltam, vajon így fogom leélni az életemet, hogy félelembÕl gyógyszert szedek? És akkor jött az a telefon. Egy jó ismerÕsöm hívott, akirÕl régóta gyanítottam, hogy problémája lehet az itallal: „Képzeld, Éva, mi derült ki rólam? Alkoholista vagyok és járok egy közösségbe.” Csak ültem a vonal másik végén, és úgy felkavart ez a beismerés, hogy gondolkodás nélkül rávágtam: „Judit, én is az vagyok. Alkoholista.” Tudtam a Névtelen Alkoholistákról, nem sokkal azután, hogy Algériából hazajöttünk, elmentem egy gyÛlésre, de akkor még nem érintett meg. Most viszont igen. Bementem, leültem, szakadt rólam a víz, féltem, hogy nem tudom azt az egy órát végigülni, de ahogy egymás után megszólaltak az emberek, egyre jobb lett a közérzetem, úgy éreztem, mintha magamat hallanám. Ugyanolyanok, mint én, ugyanolyan szégyenletes történeteik vannak, mint nekem. És még soha nem éreztem a szeretetnek, elfogadásnak azt a fokát, ami ott vibrált a levegÕben. Attól a naptól fogva járok a gyÛlésekre, és azóta nincs iváskényszerem. Biztonságérzetet ad, hogy barátaim vannak, figyelemmel kísérnek, már nem tÛnhetnék el nyomtalanul, mert ha nem mennék el gyÛlésre, vagy hatan telefonálnának.

Újjászületés

Az idÕ múlásával mérhetÕ az ember józanodása. Ez alatt a négy év alatt, amióta az AA-ba járok, meghalt az anyám, az apám, és meghalt egy öreg barátom. Már megtanultam elviselni a veszteségeket. IdÕközben elvégeztem egy vagyonÕri iskolát: dolgozom, van egy állandó munkahelyem. Tudod, milyen nagy szó ez ma, amikor egy 46 éves nÕnek szinte egyáltalán nincsenek esélyei? Békében élek magammal. Még ittam, amikor a férjem beadta a válópert, és nem volt választási lehetÕségem, hogy a gyerekem velem marad-e vagy sem, mert nem voltam megbízható. Sokáig gyÛlöltem a férjem emiatt. Mára ez elmúlt belÕlem. Megértem, nem tehetett másként.
Még nincs saját otthonom, itt húzom meg magam a volt férjem házának konyhájában. Valaki azt mondta: „Látod, hiába vagy már négy éve józan, csak nem jobb az élet.” Dehogyisnem. Százszor, ezerszer jobb: mert tudatomnál vagyok, én választok a magam dolgaiban, és mert megvannak a mindennapi örömeim.

Utóirat
Kedves Éva, megnéztem a Meg Ryan-filmet. De a Te történeted számomra hitelesebb. Változatlan barátsággal üdvözöl: