Válasz a túlvilágról

…Jelentéktelen volt a környék, a lépcsőház, a lift. A szobában, a falon hatalmas szentkép függött, s a szekrény polcait is vallásos képek töltötték meg. Nem készültünk elő körülményesen. Csupán a kezembe adta a háromlábú kisszéket, hogy dörzsölgessem kicsit a tetejét. A barátnőmnek, (nevezzük Nórának) is így kellett tennie. Ketten mentünk én, a kérdező, s ő, mint plusz energia. Aztán a spiritiszta letette a kisszéket a szoba nagyjából közepén álló kis asztalára, melyre széles, fehér papírlap volt kifeszítve. Megkérdezte, kivel szeretnék kapcsolatba lépni, s hívni kezdte…

...Néha, megszabadulni illúzióinktól, és egyszeriben megpillantani a valóságot olyan, mint hirtelen szétrágni egy keserű, arcot torzító, mégis egészséget hozó gyógyszert. Ilyenkor valahogy, mintegy Isten sugallta bölcsességgel előre meglátjuk, milyen termés is születik majd a helyzetből, melyben benne vagyunk. Mintegy felsejlő jövőképként előrevetül a növény a gyökérből. Mely már lehet, nem is olyan apró, mert időnek kellett eltelnie. Hetek, vagy akár hónapok kellettek, hogy letisztuljunk, hogy elcsendesedjünk, hogy lássunk. Mindazt, mely a helyzetből születhet. S ekkor végigtekinthetünk rajta a maga igazságában, leplezetlen meztelenségében, reális valóságában. Majd dönthetünk. Azt hiszem, ilyesfajta megtapasztalásokhoz nem kell tenyerét összedörzsölő jós varázsgömbjébe néznünk…

A jobb kezem, Nóráéhoz hasonlóan rajta feküdt a kis széken. A spiritiszta kérte a hívott lelket, üdvözölje a jelenlévőket. A kisszék pedig, csúszni kezdett bal kézfejem felé, mely rajta feküdt a papír szélén. Egyenként megérintette az ujjaimat. Majd a barátnőm bal kezéhez csúszott, s az ő ujjával is ezt tette. Ezután néhány kérdést kellett feltennem a hívott lélekhez beazonosításként, valóban az jött-e el hozzánk, akit hívtunk. A papírra ezt követően felkerült, hány testvérem van, mi volt a nagymamám családneve, hány gyermeke volt. Majd kérdéseket tettem fel a jövőmre vonatkozóan, s válaszokat kaptam. Kör formájában íródott az igen, háromszög alakban a nem…

Olykor a tudatalatti, mint ismeretlen arcú, sötét csukja alá rejtőző, célját elérni vágyó hadvezér irányítja cselekedeteinket. Mint varázstekintetű mágus sejtelemkezével tettre késztet. Cselekedetre. Melyről először talán úgy hisszük, nem is mi tettük, nem is mi vágytuk, nem is mi akartuk.

Tudjuk, ha az akarat harcol a képzelettel, legyen bármilyen vasból is az első, MINDIG az utóbbi fog győzedelmeskedni. E csata kimenetele örök elrendelés. Hiába nem akartam hát én mozgatni a kezem alatt lévő tárgyat, lehet az egész csupán arról szólt, vesztettem a tudatalatti vágyammal folytatott játékban. N. több kérdésre sem tudta a választ, melyek írva mégis megjelentek a papíron. Más nem ért a kisszékhez csak ő és én. Ha valaki tehát becsapott, az nem volt más, mint én magam. (Bár, had írjam le azt is, hogy a kisszék a kezünk alatt néha úgy mozgott, hogy haladását követve szinte szó szerint kicsavarodott a csuklóm. Ezekben a meglepő pillanatokban ott, az asztalnál ülve, kételkedés nélkül rávágtam volna, ez nem az én művem.)

Végül elköszöntünk. A „nagymamám” újra megérintette a kezem, s én elsuttogtam neki, hogy szeretem.
Választ, igaz volt-e vagy káprázat a jövő fog adni. Ha beteljesedik az írás, mely megjelent a papíron, azt hiszem, számomra elfogadottá válik majd a szellemvilággal való kommunikáció lehetőségének valódisága. A dolognak még idén dűlőre kell jutnia, mert már erre az évre is vetített előre eseményeket a „szék”. Ha nem teljesülnek a jövendölések, el kellesz fogadnom, csupán a tudatalattim játszott velem. Belőle merítettem saját magam számára pillanatnyi válaszokat.

„Pozitív energia lett benne, hordd magadnál egy ideig!” Ezekkel a szavakkal kaptam meg, s tettem el a korábban asztalon fekvő, összehajtogatott, immár jeleket őrző papírlapot. A táskámban hordom. Néha hozzá ér a kezem. Bárhogy legyen is, jó érzés. S hogy tényleg rejti-e a jövőm? Majd meglátjuk. Ha igen, kedves mamám, hálás vagyok. Köszönöm neked, hogy amikor hívtalak téged, beszéltél hozzám.

Adela