Adela blogja: Az utolsó rézkilincs

A falakat, a sosem égett gyertyákat, s a padlót, mely hideg volt, akár egy temető. Meztelen talpam minden lépésnél belejajdult e dermesztő érintésbe. A testemet takaró, hosszú, vékony fehér leplen kegyetlenül kacagott a leheletrajzoló levegő. Lassan lépkedtem a rézkilincsű, sötét, nehéz tölgyfaajtók mellett. Bár egész lényem szorította a félelem, valami mégis vitt egyre tovább és tovább. Míg végül elértem oda. Az utolsó kilincshez. Vajon mi volt, ami vissza akart rántani? És vajon testemet előre lökve mi győzte le? ..A nehéz ajtó úgy tárult ki nyirkos kezem alatt, mintha már réges-rég várta volna, hogy eljöjjek…

Miféle hely volt ez? Miféle mágia, mely egy ódon kastély falai közé az asztalra mobiltelefont és számítógépet csempészett? S miféle mindent összeromboló szörnykezek kapcsolták be mindkettőt? Már nem is én léptem közelebb. Már nem is én akartam. Valami odatolt. Hogy lássam, hogy nézzem, hogy olvassam. A sok-sok üzenetet, mely a címzett szerint a társamnak érkezett. A férfinak, akivel hét éve együtt éltem. Akit szerettem, akinek szültem egy fiút, akiben hittem. Rengeteg nő, rengeteg üzenet, rengeteg kéjben úszó szó. Hogy mikor újra? Hogy akarja-e, hogy ismét annyi mindent megtegyenek majd? Hogy neki is megint annyira jó volt-e? És a vágyszavak nem maradtak megválaszolatlanok. Már a hangját is hallottam. A falakból kúszott elő. A hang, mely olykor az én fülembe is suttogott. De most nem hozzám szólt. Nem nekem mondta, hogy megőrül, annyira akar; nem nekem üzente, hogy tegyem meg vele úgy is, mert úgy szereti a legjobban; nem nekem ígérte, hogy már csak néhány óra, és végem…Akkor hirtelen megfordultam, és láttam, ahogy az ágy fehér lepedőjére dönt egy széttépett csipkében remegő nőt. Majd a falak hirtelen szűkülni kezdtek, a tárgyak homályba mosódtak, s fehér leplem vörösre festette a testemből folyó fájdalom.

..Borzasztó volt. Mintha valaki dörömbölve be akart volna törni a mellkasomba. Kétszer is egymás után. Fehér angyalok hajoltak felém. A csuklómba éles fájdalom hasított. Aztán újra minden elsötétült.

Lassan nyitottam ki a szemem. Akkor, amikor az újraélesztés után sokkal valahogy végre magamra hagyott a láz. Erőtlen voltam, s még nem volt körülöttem a világ. Aztán hirtelen éledni kezdett minden. A kórházi ágyon fejem oldalra fordítva tekintetem megtalálta a csuklómat takaró vastag gézkötést. S tudatomat megtöltötte a valóság.

Semmi különös. Semmi különös nem volt abban, ahogy éltünk. Abban, hogy otthon neveltem a fiunkat, ő meg dolgozni járt. Abban, hogy hétvégente leutazgatott hosszabb időkre az idős szüleihez segíteni. Abban, hogy nem volt otthon netünk, mert én nem használtam, neki meg volt hozzáférése vidéken. Így talán nem is volt olyan banális, hogy nem tudtam az egészről.

Vajon eddig tűrte az Isten a ködbefojtott árulást? A napig, melynek reggelén, miután ő már elindult dolgozni, meg nem találtam azt az ajtórésünkbe dugott cetlit. Nem értettem az egészet. Valami nő írta. Hogy van egy rendőr ismerőse, aki a kocsink rendszáma alapján kiderítette neki a címünket,..mert ugye a párom gondosan eltitkolta. N-nek nevezte magát, megírta, hogy tudja, sosem internetezem, illetve nagyon reméli, és nem vagyok olyan, aki képes ilyen nyílt megalkuvásban élni. Azt mondta, nem akar bántani. Hogy részéről az egésznek már úgyis vége. De megérdemlek egy másik életet. Ezért regisztrált fel nekem álnéven ugyanarra az ismerkedő portálra, melyen annó megismerkedtek. Jelszó lásd alább. Ezzel lépjek be. És keressek rá. Írjam be a párom nevét. Csak gépeljem be. Nézzem meg az adatlapját, a félmeztelen fotóit. Olvassam el, hogy hétvégi szexpartnert keres. Néhány nyilvános üzenetbe is beleláthatok. „Isteni volt veled Drágám” Olvasd el!! ..És keress egy ismerőst, aki fent van iwiw-en! Kérd meg, lépjen be! A férfinak, akivel élsz a családi állapota: egyedülálló. Beszélj valakivel, akinek fent van msn-en! Nézd meg a hálózatát! Nézd meg benne a sok, tangában pucsító nőt! Nyisd ki a szemedet!!! Üdv.:N

Este, mialatt zuhanyozott -bár korábban sose tettem- belenéztem a telefonjába...Tele volt. Fogadott és küldött, kéjelgő randevúkat szervező, pajzán üzenetekkel. Beültem egy taxiba, és elmentem egy még nyitva tartó netkávézóba… Aztán otthon elvágtam a csuklóm.

Miután kiengedtek a kórházból, és hazamentem, már nem volt ott. Az apám kidobta a cuccaival együtt. A fiam hiányolta. Nem értette. Látni akarta, és haragudott rám. Reméltem egyszer majd megérti…
Jó lett volna, ha valaki megmondja, megbocsátják –e odafenn valaha, amit tettem. Hogy lemondtam volna az életemről, s anya nélkül hagytam volna a fiam. Jó lett volna, ha valaki megmondja, ismerni fogom –e még valaha újra azt a szót, hogy bizalom. Nem hittem. Jó lett volna, ha valaki megmondja, hogyan kell a semmiből újra valamit építeni. És mintha valaki felelt is volna, de csak annyit, hogy majd megtanulod.
És valahogy reméltem, hogy így lesz. Mert amikor hirtelen nem marad semmi, akárhogy is van, akármit is csinálsz, akármit is gondolsz, az Isten jobban ölel, mint bármikor azelőtt. Hittem ezt. Hinnem kellett. Magam miatta, és a fiam miatt. És aznap éjjel álmomban kinézve a kastély széttárt ablakán láttam magunkat önfeledten, kacagva, újra boldogan.

Adela