Kepes sakktábláján a nők játszanak fehérrel

[caption id="" align="alignleft" width="307"] Kepes András: Felszálló ágban vagyok. A borra úgy mondják, van még benne potenciál. Nem értem még be
[/caption]– Miért éppen Polgár Juditról írt könyvet?
– Két évvel ezelőtt Judit egy szép napon felhívott és elmondta, hogy régóta ostromolják hazai és külföldi szerzők és rajongók, hogy készüljön róla egy könyv. Most ráállt, de szeretné, ha én írnám meg – mondja Kepes András. - Végiggondoltam a lehetőségeket, és elmondtam Juditnak, én életrajzi könyvet nem tudok írni, de szívesen megírom, mi jut eszembe az életéről, a neveltetéséről. Rájöttem ugyanis, hogy engem is foglalkoztat a gyermekeim nevelésében, a párkapcsolatomban sok olyan kérdés, amit Judit élete, pályája felvet. Ez mások számára is tanulságokkal szolgálhat. A Polgár család történetével kapcsolatban ma is nagyon sok az előítélet. Még mindig az az alapvető társadalmi elvárás, hogy azért egy nőnek úgy kell a családon kívüli céljait belőni, hogy a család legyen a központban. Közben persze szeretné megvalósítani önmagát is, csak nem tudja, hogyan. Az a nevelési kísérlet, amit Polgár László a lányaival véghezvitt, attól is izgalmas, hogy nem női szerepekre nevelte a lányait. Judit megállja a helyét a férfiak között, mégis ragyogóan nőies és nagyszerű anya. Úgy gondoltam, hogy az ő harca más nőknek is segíthet, akik úgy szeretnének világraszóló eredményt elérni saját jogon, hogy közben asszonyok és anyák.

– Harc kell ma még ehhez?
– Hagyományos okok miatt igen, de úgy látom, hogy egy mintaváltás már zajlik. Egy újfajta párkapcsolati modell van kialakulóban. Olyan egyenlő társas viszony, ahol a nő nem lesz kevesebb attól, ha sikeres ember és a férfi sem, ha ugyanolyan érzékeny és megértő, mint egy nő. Én például a családból azt a mintát hoztam, hogy a szüleim nagy szeretetben és békességben élték le az életüket. A mamám már nagyon idős volt, az apám meg nem is élt, amikor először hallottam tőle a konfliktusaikról. Pedig a világ olyan, hogy két ember között vannak konfliktusok. A legtöbben gyűjtögetik a bántásokat, a sérelmeiket és amikor már túl sok, egymás nyakába zúdítják, de akkor már semmit nem lehet kezdeni vele. Ahelyett, hogy szép apránként megoldanák, elválnak.

Kepes András

1948. október 11-én született Budapesten

Általános- és középiskolai tanulmányait Budapesten, Bejrútban, illetve Buenos Airesben végezte

1973-ban az ELTE-n szerzett magyar-esztétika szakos diplomát

1974-től a Magyar Rádió gyakornoka, munkatársa

1980-tól a Magyar Televízió munkatársa

Főbb műsorai: Apropó (MTV, 1991-98), Desszert (MTV, 1994-98), Oázis (MTV, 2000), Könyv-jelző (RTL KLub, 2002), Desszert (RTL Klub, 2005)), Világfalu (RTL Klub 2005)

Nős, öt lánya van

Fotosabb elismerései: Táncsics Mihály-díj (1991), Pulitzer-emlékdíj (1994), Magyar Lajos-díj (1995), Opus-díj (1996), Tolerancia-díj (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztje (1998), Déri János-díj (2005)

– Kétszer Ön is elvált. Hasonló okok miatt?
– Azért is, mert nem tudtam mit kezdeni a konfliktushelyzetekkel. 22 éves voltam, amikor először megnősültem. Mindkettőnknek az volt az első kapcsolata, jöttek gyorsan a gyerekek, és amire lettünk volna annyira érettek, hogy ezt megértsük, már annyit hibáztunk, hogy helyrehozhatatlan volt. A harmadik házasságomban – és ezt a feleségemnek köszönhetem – már ez is jól működik.

– Ezért írta a könyv ajánlójában, hogy amire harmadszor megnősült és az ötödik lánya megszületett, rájött, hogy az élet a nőkről szól, ők a kezdet és a cél?
– Arra jöttem rá, hogy egész életemben nők kegyeiért harcoltam. Ez a férfisors. Először az anyuka, azután az óvó néni, a tanító néni, a szerelmek, végül pedig az ápolónők. Szóval mindig a nő volt a cél az életemben, miközben arra is rájöttem, hogy a nők, akik mellettem voltak, nem tudták, nem érzékelték ezt. Valószínűleg a házasságaim is ezért mentek tönkre. Így amikor azt mondom, hogy nekem a nő a cél, a szerelmemtől azt szeretném hallani, hogy neki meg a férfi a cél.

– Ha most lenne 22 éves?
– Akkor nem nősülnék meg most. Negyven éves koromig biztosan nem. Kiélném magam. Akkor a saját pályámon úgy tudnék hajtani, hogy az nem korlátozná a családot, a család meg a munkámat. Negyven évesen aztán megnősülnék, és onnantól kicsit másképp élnék, többségében négykézláb közlekednék, gyerekekkel a hátamon.

– Azt mondják, minden embernek van egy ideális kora. Már elérte?
– Nem, még nem. Felszálló ágban vagyok. A borra úgy mondják, van még benne potenciál. Nem értem még be.

– Pedig sokan biztosan azt gondolták, hogy a Desszert és az Apropó idején, amikor az egész ország a műsorait nézte, akkor érezte legjobban magát.
– Ma sem szerepelek sokkal kevesebbet. De az tényleg egy más világ volt. Volt egy televíziós csatorna, ahol csak kéthetente látszottam ugyan, de mindenki azt az egy csatornát nézte és mivel nyolc éven keresztül ment, ezért sokan emlékeznek rá.

– Mi kell még? Hatvan éves, van öt gyereke, boldog a házassága, szép a szakmai pályája.
– Igen, a legtöbben ilyenekben mérik ezt. Siker, pénz, ismertség. Pedig ezek a dolgok nem kívül dőlnek el, hanem belül. A kiegyensúlyozottság, a belső béke számít, ha az ember ideális koráról beszélünk. Úgy érzem, most kezdek rátalálni arra a belső nyugalomra, ami fontos. Akkor leszek majd elégedett, amikor sem a kritika, sem a dicséret nem fog befolyásolni és közben szenvedélyesen tudok élni. Tanulom. Talán úgy öt év múlva.

– Miből tanul?
– Legtöbbet a kudarcokból.

– A betegség is kudarc?
– Igen. Az egy kudarc. Az egészség kudarca. Az kap rákot, aki lelkileg úgy áll, hogy rákot kaphat. Ez a betegség minden második emberben benne van, és leginkább az immunrendszerünkön múlik, képes-e felülkerekedni rajtunk. Az immunrendszer pedig nagyban függ a pszichés állapotunktól.

– Az, hogy megbetegedett, minek a kudarca volt?
– Csomó minden összejött. Akkor váltam, ami megviselt. Iszonyú nehezen éltem meg, hogy romokban hagyom a családom, mert tudtam, hogy a gyerekek ezt megsínylik. Aztán voltak szakmai szorongások is bennem. Akkor kötöttem meg az első szerződésemet egy kereskedelmi televízióval és a TV2-nél hagytam magam belekényszeríteni egy olyan értékrendbe, amibe nem kellett volna. Ez fizikailag és lelkileg is megviselt, végül megbetegített.

– Meggyógyult a rákból. Másként él azóta?
– Igen és ebben is nagyon sokat köszönhetek a mostani feleségemnek. Ő tanított meg arra, hogy nem szabad lenyelni a sérelmeket. Én nagyon sokáig lenyeltem. A családban és a munkában is. Azért mert meg akartam kímélni a környezetemet és magamat a konfliktusoktól. Főleg azért, mert azt akartam, hogy szeressenek. Hogy mindenki szeressen. Már nem fontos. Már elég, ha az szeret, akit én akarok, hogy szeressen.

– Az, hogy nem látni annyit, mint korábban, szintén ezzel függ össze?
– Másként dolgozom. Az elmúlt tíz évben nem vállaltam állandó televíziós munkát, abban az értelemben, hogy nincs állandó szerződésem egy csatornával sem. Ettől kevésbé vagyok kiszolgáltatott. Nagy teher akkor is képernyőn lenni, amikor az embernek éppen nincs ötlete. Azóta partizánkodom. Kifutok az erdőből, leadok egy sorozatot, és visszafutok. Presztízstermék vagyok. Szerencsére a csatornák már nem rajtam akarják behajtani a nézettséget és hagynak dolgozni.

– Nem gondoltam, hogy létezik olyan helyzet, amikor éppen nincs ötlete.
– Hát olyan még valóban nem volt, hogy nem volt ötletem, de az, hogy a kereskedelmi tévék azt érdekesnek találják-e, illetve én akarok-e olyan műsort készíteni, az már jóval bonyolultabb.

– Most van olyan ötlete, amire van kereslet?
– Az M1-nek készítek most egy sorozatot, ami ősztől kerül adásba. Hónapok óta forgatok itthon és a világban, jelenleg egyszerre hat dokumentumfilmen dolgozom párhuzamosan.

– Mi volt eddig a legnagyobb ötlete?
–  Mindig a kézenfekvő ötletek szoktak sikeresek lenni. A legnagyobb talán a Desszert ötlete volt. Gondolkodtam, mikor lehet az emberekkel a legjobbakat beszélgetni és rájöttem, hogy a barátaimmal és a családommal is az ételek romjai felett szokott ez leginkább előfordulni. Ez egy egyszerű ötlet, mégsem csinálta meg még senki. Aztán amikor már ment, rájöttem, hogy ez mégsem olyan egyszerű, valódi beszélgetést létrehozni ugyanis bonyolult.

– Tévézni szokott?
– Nem. Sajnálom rá az időt és nem is tudok olyan műsort, amiért ma bekapcsolnám a tévét. Szakmai érdeklődés persze van bennem. Ha tudom, hogy indul egy új műsor, megnézem, milyen, és ha hallom, hogy valaminek nagy a sikere, azt is. Akkor is, ha mondjuk egy bulvár műsorról van szó, ami tőlem nagyon távol esik. Elsősorban azért, hogy megfejtsem a siker okát. A mérce egyébként magammal szemben is magas. Több száz műsort csináltam, de a Desszertek közül talán öt olyan akad, amire ma is azt mondom, hogy tényleg jó.

– Tényleg: milyen a jó műsor?
– Számomra az a jó műsor, ami egyszerre szórakoztató és mégis elgondolkodtató. Az a műsor, amely nem becsüli túl a nézők műveltségét, de nem becsüli le az intelligenciájukat.

– Munka és nők. Ezek szerint erről szól az élete. A könyvben most ez összekapcsolódik. Amióta jobban megismerte a Polgár Juditot, másként neveli a lányait?
– Juditék példája megerősített abban, hogy sokkal többet kellene foglalkoznunk a gyerekeinkkel, meg kell tanítanunk őket a munka és a siker élvezetére, és sok önbizalmat kell adnunk nekik.

Fábos Erika Kepes András 1948. október 11-én született Budapesten

Általános- és középiskolai tanulmányait Budapesten, Bejrútban, illetve Buenos Airesben végezte

1973-ban az ELTE-n szerzett magyar-esztétika szakos diplomát

1974-től a Magyar Rádió gyakornoka, munkatársa

1980-tól a Magyar Televízió munkatársa

Főbb műsorai: Apropó (MTV, 1991-98), Desszert (MTV, 1994-98), Oázis (MTV, 2000), Könyv-jelző (RTL KLub, 2002), Desszert (RTL Klub, 2005)), Világfalu (RTL Klub 2005)

Nős, öt lánya van

Fotosabb elismerései: Táncsics Mihály-díj (1991), Pulitzer-emlékdíj (1994), Magyar Lajos-díj (1995), Opus-díj (1996), Tolerancia-díj (1997), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztje (1998), Déri János-díj (2005) Kepes András Kepes András: Felszálló ágban vagyok. A borra úgy mondják, van még benne potenciál. Nem értem még be -->