Író vagyok, nem csapatjátékos

– Kevés magyar író műve jut el az Egyesült Államokba. Elég ehhez egy jó könyv, vagy kell hozzá valami több is?
– Meg is kellett dolgozni érte, de azért a szerencse még fontosabb volt. A fehér király 2005-ben jelent meg a Magvetőnél, aztán a frankfurti könyvvásáron egy német könyvkiadó úgy döntött, kiadja. Ehhez aztán csatlakozott még néhány kiadó Szlovéniából, Szerbiából, Lengyelországból. Közben megismerkedtem Olchváry Pállal, aki egy Amerikában élő kiváló műfordító. Ő fordított le angolra részleteket a regényből. Kitaláltuk, megpróbálunk jelentkezni velük a fontosabb amerikai lapoknál. Még „beckettológus” koromból rémlett, hogy Samuel Beckett-től először a New York-i Paris Review közölt szöveget. Kabalából elküldtük oda, pár hónap múlva jött a válasz, hogy közölnék a szöveget. Azóta megtudtam, hogy évente mintegy húszezer novellát kapnak, olyan sokat, hogy külsősök szortírozzák őket, mielőtt a szerkesztőkhöz kerülnek. Ha ezt tudtam volna, biztos nem küldöm oda. A novellára pedig felfigyelt egy amerikai kiadó.

– Több mint 22 országban jelenik meg A fehér király. Megváltozott a sikertől az élete?
– Nem, azóta is csak ülök a fotelben és írok.

– Amikor ismerőseimnek elmondtam, hogy önnel megyek interjúzni, szinte mindenki visszakérdezett: kivel? Hogy lehet az, hogy lassan többen ismerik külföldön, mint Magyarországon?
– Hát ez így van. Bekerülni az ismert nevek közé az bizony nagyon sokáig tart. Talán azért, mert Magyarországon hierarchikusabb a rendszer, mint mondjuk Nyugat-Európában vagy Amerikában. Az USA-ban például ez éppen fordítva van: ott az a jó, ha valaki fiatal, ha elsőkönyves. Talán mert szeretnek csinnadrattát csapni, hogy találtak valakit, aki még ismeretlen.[caption id="" align="aligncenter" width="450"] Dragomán György több mint tíz éve ír, mégis azt mondja, minden mondatért meg kell küzdenie - fotó: Kallus György
[/caption]

– Bántja, hogy épp a magyar olvasókat nehéz megszólítani?
– Nem. És bár tudom, hogy a nevemet alig ismerik, ma már egyre többször látom a könyvet az utcán emberek kezében.

– Tudja, mennyi példányban fogyott eddig A fehér király?
– Egy újságírótól tudom, hogy tavaly karácsonykor 2000 példány körül jártunk.

– A siker motiválja? Könnyebben ír, mint korábban?
– Jó tudni, hogy az emberek szeretik a regényt. Azon azonban már túl vagyok, hogy író vagyok-e vagy sem. Több mint tíz éve írok, mondhatom, nekem sosem ment könnyen. Minden mondatért meg kell küzdenem, ráadásul másnap kiderül, hogy ér-e valamit, amit előző nap alkottam. Nem gondolok az olvasókra írás közben. A képre koncentrálok, ami az írásom magja lesz.

– Egy kép a kiindulópont?
– Igen. Egy kép, amiben látok valamit, ami köré fel lehet építeni egy világot. Ez a legnehezebb, ilyenkor órákig ülök a fotelben és gondolkodom. Mire kialakul a fejemben a történet, a képből egy komplett kisfilm lesz.

– Ez azért is érdekes, mert régebben filmkritikusként dolgozott. Miért nem ír forgatókönyvet is?
– Most egyáltalán nem szeretnék filmmel vagy színházzal foglalkozni. Ezekhez én túlságosan öntörvényű ember vagyok, nem szeretem, ha beleszólnak abba, amit csinálok. Az írásban nem vagyok csapatjátékos.

– Gyerekei hogy viszonyulnak ahhoz, hogy apa ül a fotelben, és azt mondja, dolgozik, bár látszólag nem csinál semmit?
– Megszokták, én is megtanultam kezelni a szituációt. Régebben csöndre volt szükségem, ha dolgozni akartam, ma már megtanultam koncentrálás közben játszani a gyerekekkel. Néha legózom, miközben a munkán gondolkodom.

– Megváltoztatták a gyerekek az íráshoz való viszonyát?
– Erős igényem van arra, hogy meséket írjak. Többet is írtam már egészen kicsiknek és nagyobbaknak is. A fiam persze megkérdezte, mikor írok már a közepeseknek.

– Úgy tudom, A fehér király után a mostani regénye is egy gyerek nézőpontjából íródik.
– Szerencsére nekem nagyon jó a memóriám, képes vagyok úgy látni a dolgokat, ahogy egykor gyerekként láttam. Sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból. Nekem az a fokuszálás, az a fajta figyelem az érdekes, amire csak a gyerekek képesek.

– Ezek után mindenki, aki most olvassa el a regényt, azt fogja hinni, önnek nagyon nyomasztó gyerekkora volt.
– Igyekszem mindenhol elmondani, hogy nem önéletrajzi a könyvem. Személyesség csak a történeteket elindító képekben van. Mint ahogy nem törekedtem történelmi hitelességre sem. Mégis működik: ha beszélek olyanokkal, akik akkor és ott éltek, azt mondják, hogy nem ilyen volt, de valahogy mégis igaz.

Dragomán György

1973-ban született Marosvásárhelyen. 1988-ban költözött szüleivel Magyarországra. Négy évig Szombathelyen élt, ott ismerte meg feleségét is, a nagyszerű költőt, Szabó T. Annát. Két fiuk van, Gábor és Pál. Két regénye jelent meg: 2002-ben A pusztítás könyve, 2005-ben pedig A fehér király.

Díjai: Bródy-díj (2003), a Mozgó Világ nívódíj, Déry Tibor-jutalom (2005), Márai Sándor-díj (2006), József Attila-díj (2007), Márciusi Ifjak Díj (2008).

– A diktatúra világa, amit ábrázol, nagyon kegyetlen. Mit gondol a mai világról? Jobb lett a szabadság által?
– Nevetni szoktam, amikor számon kérik, miért van ennyi agresszió a könyvemben. Úgy kérdezik, mintha nem ilyen lenne a világ. Amikor először megkérdezték tőlem, hogy miért ábrázolom ennyire kegyetlennek a gyerekeket, másnap jött a hír, hogy két diák halálra vert egy harmadikat. Itt és most. Szerintem a brutalitás és az agresszió ott van a felszín alatt. Mindig és mindenhol. Csak egy diktatúrában ez jobban látszik.

– Úgy véli, a bennünk lévő agresszió konstans mennyiség?
– Igen. Nem változik. Csak bizonyos beszédmódok, szituációk jobban előhozzák. A gyerekek például mindig agresszívak, erőszakosak egymással. Csak tőlünk függ, át lehet fordítani ezt az agressziót kreativitásba.

Díjai: Bródy-díj (2003), a Mozgó Világ nívódíj, Déry Tibor-jutalom (2005), Márai Sándor-díj (2006), József Attila-díj (2007), Márciusi Ifjak Díj (2008). Dragomán György több mint tíz éve ír, mégis azt mondja, minden mondatért meg kell küzdenie - fotó: Kallus György -->