Különleges fotókhoz rendkívüli pillanatok kellenek

[caption id="" align="alignleft" width="270"] Keleti Éva: Ahhoz, hogy különleges képek születhessenek, különleges pillanatokat kell létrehozni - fotó: Kallus György
[/caption] – Fotósnak születni kell, vagy megtanulja az ember a szakmát?
– Én az utóbbiak közé tartozom. Vegyészmérnöknek készültem, és teljesen véletlenül csöppentem bele ebbe a világba. Másodéves egyetemistaként a filmeket előállító FORTE gyárba akartak küldeni gyakorlatra, én azonban azt mondtam, hogy ha már a nyersanyaggal kell foglalkoznom, szeretnék valamit tudni magáról a fotózásról is. Így kerültem a Magyar Fotóhoz, amely az MTI jogelődje volt. A mai napig meghatározó élményem, amikor először találkoztam olyan nagyságokkal, mint Langer Klára, Hollenzer Béla vagy Vadas Ernő. Megdöbbentő volt, hogy a magyar fotográfia legnagyobb személyiségeit nem csak láthatom, hanem tanulhatok is tőlük. Ők ugyanis a szó legjobb értelmében felkaroltak, tanítottak. És nem csak a technikát: emberséget, érzékenységet, a fotográfia iránti alázatot is belém csepegtették.

– Az ön képei többek között attól különlegesek, hogy nagyon sokan nem féltek kitárulkozni, kimutatni legbensőbb énjüket a fotómasina előtt. Hogyan tudta ezt elérni?
– Úgy, hogy mindenki ismerte a diszkréciómat. Nálam senkinek sem kellett félnie attól, hogy mi jelenik meg, mert én csak azt a képet adtam le, amelyre a fotó alanya áldását adta. Ez persze nem azt jelentette, hogy nekem diktáltak! Mondok egy példát. A színészek ugye, azt szeretik, ha a szép, előnyös arcukat mutatjuk meg. Ha valakinek nem tetszett a róla készült kép, megpróbáltam meggyőzni, elmagyarázni neki, hogy miért jó, ha egy másik oldalát ismeri meg a közönség. Kevés olyan esetet tudnék mondani, amikor hiába érveltem. Básti Lajossal történt, hogy ő szeretett volna egy általa elképzelt fotót, amire én azt mondtam, rendben, de hadd készítsem el azt a képet is, amire én gondolok. Másnap odatettem elé mindkettőt, és ő az enyémet választotta. Az ilyen pillanatok erősítik a bizalmat. Később, amikor Básti próbált, sokszor kizavarta a fotósokat, de mindig hozzátette: „na jó, a Keleti maradhat...”

– Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán közös fotói ma már emblematikus művek. Ezek hogyan készültek?
– Sokszor elgondolkodtam azon, hogy mi, fotográfusok rendszerint csak a színházban találkozunk a színészekkel. Megörökítjük a próbát, a készülődést, a premiert – de vajon kik ezek az emberek, ott fenn a színpadon? Honnét érkeznek? Mit csinálnak, ha épp nem szerepelnek? Elmondtam ezt Ruttkainak és Latinovitsnak is, és megegyeztünk, hogy néhány napig együtt élek velük. Eleinte nem is volt nálam a gépem. Csak ott voltam velük. Aztán amikor éreztem, hogy már – nincs rá jobb kifejezés – tárggyá válok a lakásban, akkor elővettem a masinámat. Onnantól már bármit kérhettem tőlük.

– Az a bizonyos kép a képben fotó is így készült?
– Igen. Éva ágya mellett volt egy felvétel, amely Rómeó és Júlia szerepében ábrázolta őket. Azt mondtam Ruttkainak: vedd a kezedbe ezt, így szeretnék rólad egy fotót készíteni. Zoltán is ott állt mellette, és ahogy rápillantottak arra a közös képre, hirtelen rájuk zuhant, hogy mi minden történt azóta, amióta ez a felvétel elkészült. Ezt a hihetetlenül mély és őszinte bánatot sikerült megörökítenem. Egyébként ezek a fotók akkoriban még nem keltettek nagy feltűnést. Csak akkor kezdtek róluk beszélni, amikor Zoltán halála után Ruttkai szólt, hogy szeretné látni ezt az anyagot. Ebből is látszik, hogy bizonyos képek csak jóval az elkészülésük után kezdenek „élni”, addig az idő érleli őket.

Keleti Éva

Keleti Éva pályáját a Magyar Fotónál kezdte, amelyet 1956-ban beolvasztottak a Magyar Távirati Iroda (MTI) szervezetébe. 1976-tól az Új Tükör képszerkesztőjeként dolgozott.

Egyik alapítója volt az Axel Springernél az Europress fotóügynökségnek, s 1991-től 2006-ig főszerkesztőként mutatta meg, milyen az, ha valakinek a hivatása az élete. Munkásságát Táncsics Mihály- és Balázs Béla-díjjal ismerték el, érdemes művész címet kapott, s megkapta a Magyar Fotóművészek Szövetsége életműdíját. Keleti Éva tagja a World Press Photo nemzetközi elnökségének is.

– Abból, amit mond, számomra az derül ki, hogy a fotózás a kapcsolatteremtés művészete is.
– Ahhoz, hogy különleges képek születhessenek, különleges pillanatokat kell létrehozni. Kálmán Györgyöt például a Margit-szigeten arra kértem, másszon fel egy fára, és úgy játssza el a Lear király bolondját. Nevetett, de megcsinálta. Kállai Feritől a Duna-parton azt kértem, beszélgessünk József Attiláról. Egy idő után szinte magától jött a hangulat, ahogy elúszik az a bizonyos dinnyehéj.

– Ha egy mai fotós lányka próbálná ugyanezt megcsinálni, mire jutna?
– Nem sikerülne neki. Régebben ugyanis egészen mások voltak az emberi viszonyok. Egyáltalán: voltak! A mai rohanó, teljesítménycentrikus világban nagyon ritkák az őszinte, egymásra odafigyelő pillanatok.

– A digitális technikáról mi a véleménye?
– Nem vagyok kibékülve vele. Megöli a klasszikus értelemben vett fotográfiát. Annak idején, ha kimentem valahová képriportot készíteni, tudtam, hogy egy tekercs film van nálam, vagyis 12 képkockát kellett megtöltenem tartalommal. Ma egy fotós, ha akar, fél óra alatt akár több száz képet is készíthet. Nem csoda, ha sokan könnyű kézzel kattintgatnak. Nekünk még minden exponálás előtt gondolkodni és komponálni kellett. Nem véletlen, hogy ha egy kolléga maradandót szeretne alkotni, a régi gépéhez nyúl. A számítógép előtt ülve az ember sohasem kerülhet olyan intim viszonyba egy fotográfiával, mint amikor az a keze között születik meg.

– Mire gondolt, amikor megtudta, hogy Prima Primissima-díjra jelölik?
– Őszintén? Az édesanyámra. Hogy ő ezt már nem érhette meg. Ne haragudjon, látja, elpityeredtem. Pedig mindenki azt mondja rólam, milyen kemény vagyok.

– Ma is fotózik?
– Nem illenék az már egy magamfajta öregasszonyhoz. Szerencsére megtaláltam azt a területet, ahol továbbra is kamatoztathatom a tudásomat. Képszerkesztő voltam, most pedig régi fotók feltárásával foglalkozom.

– A családot sem fényképezi?
– Régebben nem volt szokásom. A munka valahogy mindig kint maradt az ajtó előtt. De most az unokáknál néha nem tudom megállni, hogy ne kattintsak el egy-egy képet.

Egyik alapítója volt az Axel Springernél az Europress fotóügynökségnek, s 1991-től 2006-ig főszerkesztőként mutatta meg, milyen az, ha valakinek a hivatása az élete. Munkásságát Táncsics Mihály- és Balázs Béla-díjjal ismerték el, érdemes művész címet kapott, s megkapta a Magyar Fotóművészek Szövetsége életműdíját. Keleti Éva tagja a World Press Photo nemzetközi elnökségének is. Keleti Éva: Ahhoz, hogy különleges képek születhessenek, különleges pillanatokat kell létrehozni - fotó: Kallus György Keleti Eva -->