Viharosra sikerült színházi ribillió

A határon túli magyar színházak sajnos még mindig furcsa csodabogaraknak számítanak magyar közönség szemében. A legtöbben nem ismerik őket. Néha ugyan közvetíti egy-egy előadásukat a közszolgálati adó, bizonyos teátrumok kisebb-nagyobb turnékat tartanak az országban, de mindez édeskevés ahhoz, hogy a sokszor kiváló színészek bekerüljenek a köztudatba és igazán népszerűekké váljanak. A rendszerváltás előtt nem is nagyon láthattuk őket Magyarországon, utána pedig többen reméltük, hogy a határon belüli és kívüli magyar teátrumok egy színházkultúrát alkotnak majd. Sajnos nem így történt, bár voltak, és vannak is közeledő lépések.

A legnagyobb lépés az volt, hogy húsz évvel ezelőtt fesztivált szerveztek Kisvárdán a határon túli magyar színházaknak. És ezt azóta is megtartják, az idén volt a Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiválja. Igencsak nagykorúvá vált a rendezvény. Emlékszem még a gyermekbetegségekre, például amikor nem számolták ki pontosan melyik előadás meddig tart, és mennyi időre van szükség ahhoz, hogy átdíszletezzék a színpadot a következő produkcióhoz. Így előfordult, hogy még éjfél után sem tudtuk, mikor kezdődhet meg a jóval korábbra hirdetett produkció. Egyébként bizonyos előadások éjfélkor kezdődtek, állt ugyanis egy jókora sátor a művelődési ház mellett, ebben könnyed hangvételű vígságokat játszottak, kabarét, zenés előadóesteket, kedves, röhögtető bohózatokat. Aztán amikor ezeknek végük lett, kocsmaként működött a sátor.

Díjeső Kisvárdán

A Határon Túli Magyar Színházak XX. Fesztiválján életműdíjat kapott Varsányi Mari színésznő és Parászka Miklós rendező. A zsűri a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Yvonne, burgundi hercegnő, a komáromi Jókai Színház A bor, a szabadkai Népszínház Szomorú vasárnap, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Liliomfi, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Nő a múltból című előadásait díjazta.

Sátor már nincs, vannak helyette új játszóhelyek, de a művelődési ház körül most is virradatig zajlik az élet, itt találkoznak azok, akiknek erre esetleg csak évente egyszer van módjuk. Néha ugyan morgolódnak a környékbeli lakók, időnként kihívják a rendőröket, hogy teremtsenek csendet, de erre nem sok az esély, ilyenkor szívmelengetően mediterrán élet költözik Kisvárdára. Ha valaki itt ülne, és semmit sem nézne meg, akkor is sokat megtudhatna a határon túli magyar színházakról.
Annak ellenére, hogy tavaly és az idén túl sok rosszat is láttunk, szerencsésebb bemenni az előadásokra.

Aki például megnézte A Pál utcai fiúkat az idén harmincéves Újvidéki Tanyaszínház előadásában, az tapasztalatokat szerezhetett arról, hogy milyen állhatatosak a színészek, és, hogy miként viszonyul hozzájuk az a kisvárdai publikum, amelyik az elmúlt időszakban sokféle színházi törekvéshez és helyzethez hozzáedződött. Este fél tízkor ment fel a képzeletbeli függöny, megtelt a Várszínház hatalmas nézőtere. A produkció kezdete után hamarosan jókora vihar tombolt. Ázni nem áztunk, mert Kisvárdán a Várszínház ponyvával fedett, de a zuhogó eső hangja már-már elnyomta a színészekét, akik becsülettel kitartottak. El is múlt a vihar, azonban hamarosan jött még egy nagyobb, ez már úgy tombolt, hogy meg kellett szakítani az előadást. De mindenki megvárta a folytatást, a gyerekek sem nyűgösködtek a késői időpont ellenére sem, hogy aztán kiadós sikere legyen az újvidéki fiataloknak.

Az nem számított meglepetésnek, hogy a sepsiszentgyörgyiektől idén is jót láttunk, Bocsárdi László minden évben rendez valami figyelemre méltót. Az idén az Yvonne, burgundi hercegnőt állította színpadra, ami groteszk humorral arról regél, hogyan borítja fel akaratlanul is valaki a világrendet, aki nem felel meg a társadalmi elvárásoknak. A beregszászi színházról úgy tűnt, hogy válságba került, amikor több vezető színésze Debrecenbe szerződött, de a Liliomfi ötletektől és energiáktól kicsattanó előadása bizonyította, hogy van utánpótlás. A legnagyobb meglepetést számomra a komáromi Jókai Színház A bor című produkciója okozta. Nem gondoltam, hogy Gárdonyi Géza népszínművéből annyira abszurdba hajló, remek alakításokkal, nagyszerű szituációkkal teli tragikomédiát lehet rendezni, mint ahogy ez Bezerédi Zoltánnak sikerült.

A legtöbb vitát az Újvidéki Színház Rocky Horror Show előadása kavarta. Többen teljesen elutasították, úgy érezték, átlépi a jó ízlés határát, mások rajongtak a felszabadult színészi bolondozásért. Én is élveztem, hogy Nagy Viktor rendezéséből mulattató színpadi ribillió kerekedett ki. Végül is az a jó a kisvárdai fesztiválban, hogy amellett, hogy komoly szakmai megmérettetés, még családias hangulatú, jó buli is.