A dal: kulturális DNS-lánc

[caption id="" align="alignleft" width="209"] Bródy János szerint a dal szerepe ugyan megváltozott, de nagy szükség van rá a mindennapokban
[/caption] – A Sziget mínusz egyedik napja a Magyar Dal Napja volt. Ön szerint szüksége van a magyar dalnak ilyen ünnepre?

– Arra van szükség, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor megmutathatjuk, mi mindenre lehetünk büszkék. Végül is a közös kultúra sokszínű szövete az, ami összetart minket. Az énekelt ritmusos szöveg pedig a legalapvetőbb művészi kommunikációs lehetőség. A dalforma minden másnál jobban kötődik az emberi lélekhez, könnyen megjegyezhető és könnyen továbbadható, afféle kulturális DNS-láncként működik, sokféle művészi produkció épülhet rá.

– A koncerten azért túlsúlyban volt a popzene.

– Annyiféle nap van már, miért ne lehetne egy a magyar dalnak is? Presser Gáborral együtt egyébként nem csak egy monstrekoncertet szerettünk volna, ez csak afféle promóció volt, bemutatkozás. Mi azt szeretnénk, ha a Magyar Dal Napján minden évben sokféle helyszínen, sokféle előadásban, és lehetőség szerint minél több médiában a magyar dalok szólnának.

– Meg kell menteni a magyar dalt?

– Van némi aránytalanság a sugárzott műsorokban. A különféle hanghordozókon – most azokról beszélek, amelyekért pénzt ad a közönség – fele-fele arányban fogynak a magyar és a külföldi előadók dalai.

– Ez azért biztató, nem? Régebben sokkal rosszabb volt a helyzet.

– Igen, az arány a 90-es évek elején a 20 százalékot közelítette de aztán gyorsan javult. A hivatalos MAHASZ-listán, az eladott lemezek negyvenes rangsorában mindig van körülbelül húsz magyar. Viszont a rádiókban játszott dalok listáján 40-ből csak 2-3 a hazai. A műsorszórók valamilyen nem pontosan érzékelhető ok miatt kisebb arányban játszanak magyar szerzeményeket, mint amennyire ezt az itt élők lelki-szellemi szükséglete indokolná.

– Ön szerint miért?

– A világ könnyűzenei produkcióinak 80 százaléka négy nagy multinacionális cég kezében van. A nagyok különféle tulajdoni rendszereken keresztül ellenőrizhetik, irányíthatják a zeneműkiadókat, sőt a kereskedelmi médialáncokat is. Mivel a hanghordozók forgalma folyamatosan csökken, nyomást gyakorolnak a nemzetközi repertoár forgalmazására. Ez érezhető, de nem igazán bizonyítható. Csak az a kézzelfogható, hogy nagyon kevés a magyar dal a kereskedelmi médiában.

– Azért az ön generációjának legalább ott van az erre tematizált rádió.

– Igen, de ott csak a régi dalainkat játsszák. Ha már az én nemzedékem kerül szóba, a helyzet úgy áll, hogy a régi zenészek új számai egyik adón sem kapnak helyet.

– A dal szerepe is megváltozott. Régebben képes volt aktuális problémákra reflektálni, ma maximum életérzéseket tükröz. Miért veszett el a dal közéleti szerepe?

– Volt idő, amikor a kultúrpolitika szigorúan ellenőrizte a különféle művészi produkciókat. A 60-as években az új nemzedék dalokba sűrítette legfontosabb üzeneteit Keleten és Nyugaton egyaránt.  A dalokkal ki lehetett kikerülni a hivatalos ellenőrzést, és a dalokban törtek felszínre az új gondolatok és életérzések. Nekünk bizonyos szempontból könnyű volt: azokban az években a közös sors, a szabadság hiánya mindenkit egyformán érintett – és megszülettek azok a dalok, amelyek alatt egy egész nemzedék magára találhatott. Ma már minden szabadon kimondható, a társadalom különféle rétegei közt a különbségek nyilvánvalóak és felmutathatók lettek, és ennek következtében sokféle szubkultúra él egymás mellett. És mivel demokrácia és szólásszabadság is van, nem kényszerül dalokba a politikai mondanivaló.

– Ön milyen magyar zenekart hallgatott legutóbb?

– A Csík zenekar új lemezét, az Ez a vonat ha elindult, hadd menjen-t. Nagyon érdekes, eddig a rockzenészek nyúltak az autentikus kárpát-medencei dalkincshez, most pedig egy ízig-vérig népzenei együttes közelít a rock felé. De jó volt hallani a Budapest Bárt is.

– A Sziget programjain részt vesz? Viszi a gyerekeit is?

– Természetesen, a gyerekeimet pedig már nem kell vinni, mennek maguktól. Nem szívesen mondanék neveket, de azért az R. E. M.-et nem hagyom ki. A gyerekeim – bár nagyon különböznek egymástól, mégis hasonlítanak rám. A legidősebb fiam informatikusnak készül – én is műszaki tanulmányokat végeztem. A lányom szociológusnak készül, amikor 1973-ban az ominózus diósgyőri rockfesztivál után letiltottak, szintén szociológiával akartam a zenélés helyett foglalkozni. A kisebbik lányom verseket, novellákat ír, négyéves fiam pedig zenél; most éppen dobosnak készül.

1964-ben került az Illés együttesbe.

Az 1973-ban – egy verekedésbe torkollott diósgyőri koncert után – felbomlott Illés után a Fonográf gitárosa, szövegírója lett. Itt készültek Koncz Zsuzsa és Halász Judit lemezei is.

1978-ben kezdte önálló karrierjét. Fontosabb lemezei: Az utca másik oldalán, 1994; Hungarian Blues, 1985; Ne szólj szám, 1989; Hang nélkül, 1989; Kockázatok és mellékhatások, 2001.

1996-ban Liszt Ferenc-díjjal, 2000-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület elnöke. – Ön hogyan látja, csökkent a nemzedékek közötti feszültség?

– Azt hiszem, a történelemben először az új generáció konzervatívabb a szüleinél. A 60-es évek fiatalsága mindenfajta tekintély és uralmi rendszer ellen lázadt. Nem volt ez másként a keleti blokkban sem: ugyanazok a gondololatok fogalmazódtak meg, mint Nyugaton, csak itt összefonódott a diktatúra elleni lázadással. Ma viszont – és ezt nehezen mondom ki – az önmegvalósítás lehetősége olyan szabadságot élvez, amely már gyakran bizonytalanná tesz minden közösségi formát. Ezért a fiatalok egy részének már a stabil és kiszámítható értékrend hiányzik, és ezt akár neokonzervativizmusnak is nevezhetjük.

– Ez azért nemcsak a fiatalokra jellemző.

– Organikusan gondolkodom a világról, szerintem ciklusok vannak, a dolgok körbe-körbe forognak. Létrejönnek merev hatalmi rendszerek, majd a szabadság iránti vágy fellazítja őket, amikor pedig minden korlát eltűnt, a biztonság igénye új rendszereket épít fel. Kelet-Európában a 90-es évekkel a szabadság öröme mellé a „mindent szabad, amit eddig tiltottak” társult, de lassan kiderül, hogy vannak dolgok, amiket joggal ítéltek nemkívánatosnak. Némelyek úgy érzik, a globalizációval saját azonosságukat akarják rejtélyes erők elvenni, és inkább védenék a hagyományokat, a bezárkózást választanák. Az Európai Unió sok országában érezhető a két felfogás közti feszültség: az egyik nyitott akar maradni, és hisz abban, hogy új szövetségi rendszer mindenkinek előnyös, a másik a védekezésben és az elzárkózásban látja a megoldást.

– És ön mit gondol?

– Szerintem a történelem bebizonyította, az a rendszer az életképesebb, amelyik nyitott, alkalmazkodásra képes.

– Az elmúlt hónapokban számos alkalommal jelent meg együtt Szörényi Leventével. Kibékültek?

– A nyolcvanas évek végéig a régi rendszer mindenfajta különvéleményt elnyomott. De azt, hogy sokan, sokféleképpen gondolkodtak a jövőről, jól jelzi az, hogy az első választásokkor több mint 160 párt indult. Ezek mindegyike megpróbált ismert embereket megnyerni magának. De a rendszerváltásig közös volt a cél. Aztán szűkült a politikai paletta, és a megmaradók úgy próbáltak szekértábort kovácsolni, hogy ellenségképet formáltak. Nekem azokhoz, akik faji vagy ideológiai alapon megpróbálnak kirekeszteni más csoportokat, nincs közöm. Nagyon visszatetszőnek találom az ilyen gondolkodást. Ha hisszük, hogy a társadalom organikus egész, akkor nyilvánvalóan nem lehetünk egyformák: egy test nem élhet csupa agysejtből vagy csak gyomornedvekből, itt mindenkire szükség van.

– Mit szól ahhoz, hogy Rékát az a Herczeg Flóra játssza, aki gyakori vendége a Magyar Szigetnek meg egyéb szélsőjobboldali rendezvényeknek? Nem viszi el ez az előadást túlságosan aktuálpolitikai irányba?

– Mi nem arra figyeltünk, hogy ki honnan jön, hanem a tehetségre, arra, hogy a korábbi egyenetlen előadások után végre egy olyan társulat jöjjön létre, amelyik azonos színvonalon képes színpadra vinni az István, a királyt. A darab egy, a magyar történelmet gyakran meghatározó konfliktust mutat be: azt, hogy milyen tragédiákat okozhat, ha a nemzeti hagyományok védelmezői és az európai integráció hívei nem tudnak kiegyezni egymással. A darab mélysége éppen ebben van, két nagyon erőteljes igazság feszül egymásnak, Koppányé és Istváné. Ilyen szempontból a darab most is aktuális.

– Koppányt Vadkerti Imre játszotta, aki alkatilag lényegesen elüt Vikidál Gyulától: gyöngébbnek, sebezhetőbbnek tűnik. Ez megváltoztatja némiképp a darab erőterét.

– Amikor elkészült az István, a király, akkor a rock testesítette meg a lázadást: ezért hívtuk meg Koppány táborába az akkori rockzenészeket, Nagy Ferót, Deák Bill Gyulát és Vikidál Gyulát. Akkoriban Koppány alakját kevesen ismerték, mi ástuk elő a történelemből. Most sokkal erősebben érezhető, hogy két egyforma jelentőségű karakter feszül egymásnak, ráadásul ettől drámaibb is lett, hiszen érezhető: ugyanazon család tagjai.

– Ha akarjuk, ezt megint értelmezhetjük napjainkra. Ön szerint véget ér valaha ez a szekértáborharc?

– Úgy érzem, szükségszerűen közel van már valamiféle kiegyezés. Ha a jelenlegi politikai vezérek visszavonulnak, talán rádöbbenünk, több dolog köt össze minket, mint ami szétválaszt, hiszen sokan tudják már, hogy a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.

1964-ben került az Illés együttesbe.

Az 1973-ban – egy verekedésbe torkollott diósgyőri koncert után – felbomlott Illés után a Fonográf gitárosa, szövegírója lett. Itt készültek Koncz Zsuzsa és Halász Judit lemezei is.

1978-ben kezdte önálló karrierjét. Fontosabb lemezei: Az utca másik oldalán, 1994; Hungarian Blues, 1985; Ne szólj szám, 1989; Hang nélkül, 1989; Kockázatok és mellékhatások, 2001.

1996-ban Liszt Ferenc-díjjal, 2000-ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület elnöke. Bródy János szerint a dal szerepe ugyan megváltozott, de nagy szükség van rá a mindennapokban Bródy János szerint a dal szerepe ugyan megváltozott, de nagy szükség van rá a mindennapokban brody -->