„Aki haldoklik, az nem lehet ilyen nyugodt”

[caption id="" align="alignright" width="220"] Charlotte Bronte: Jane Eyre FOTÓ: AS
[/caption] Szerettem volna megkérdezni; ki az, aki rám vár, szerettem volna megkérdezni, hogy ott van-e Mrs. Reed is, de Bessie már eltűnt, és becsukta mögöttem a gyermekszoba ajtaját. Lassan bandukoltam lefelé a lépcsőn. Majdnem három hónapja volt már, hogy Mrs. Reed nem hívatott. Száműztek a gyerekszobába, s úgy elszoktam a reggelizőszobától, az ebédlőtől és a társalgótól, hogy irtóztam belépni bármelyikbe is.

Ott ácsorogtam az üres előcsarnokban, a reggelizőszoba ajtaja előtt, nem mertem bemenni. Egész testemben remegtem. Micsoda gyáva kis nyomorult lett belőlem! Az igazságtalan büntetés annyira megfélemlített, hogy sem a gyerekszobába nem mertem visszamenni, sem a reggelizőszobába nem mertem benyitni. Vagy tíz percig álltam ott izgatottan és tétován. Aztán amikor odabenn dühösen megrázták a csengőt, tudtam, hogy nincs menekvés: be kell mennem.

Vajon ki akar beszélni velem? – kérdeztem önmagamtól, mialatt mind a két kezemmel próbáltam lenyomni a nehezen járó kilincset. Kit fogok odabent látni Reed nénin kívül? Férfit vagy nőt? A kilincs végre engedett, az ajtó kinyílt. Beléptem, mély bókot csaptam, aztán fölpillantottam – egy fekete oszlop állt előttem! Nekem legalább első pillanatra úgy tetszett, hogy egy magas, keskeny, feketébe göngyölt oszlop meredezik a szőnyegen. A tetején szigorú arc ült, olyan volt, akár egy lárva, amit oszlopfőnek tettek oda.

Közvetlenül Miss Temple ágya mellett, fehér függönnyel félig eltakarva, egy kisebb ágy állt. Láttam, hogy valaki fekszik benne, a test formái kirajzolódtak a takarón, de az arcot eltakarta a függöny. Az az ápolónő, akivel lent, a kertben beszéltem, egy karosszékben szunyókált. Az asztalon gyertya pislogott. Miss Temple nem volt a szobában; később hallottam, hogy egy eszméletlen, lázas beteghez hívták. Odaléptem az ágyhoz, megfogtam a függönyt, de szólni akartam, mielőtt a függönyt félrehúztam. Még mindig attól rettegtem, hogy holttestet találok az ágyban.

– Helen! – súgtam lágyan. – Ébren vagy?
Megmozdult, félrehajtotta a függönyt, s ott volt előttem az arca, sápadtan, soványan, de teljesen nyugodtan. Oly keveset változott, amióta nem láttam, hogy félelmem egyszeribe szétfoszlott.
– Igazán te vagy az, Jane? – kérdezte az ő kedves hangján.
„Ó – gondoltam. – Hiszen nem fog meghalni. Az orvos tévedett. Aki haldoklik, az nem lehet ilyen nyugodt, és az beszélni sem tud.”
Megcsókoltam. Homloka hideg volt, hideg és sovány az arca, a keze, a csuklója, de a mosolya a régi.
– Mit keresel itt, Jane? Hiszen tizenegy óra elmúlt, az előbb hallottam ütni az órát.
– Látni akartalak, Helen. Hallottam, hogy beteg vagy, és nem tudok elaludni, amíg nem beszéltem veled.
– Azért jöttél, hogy elbúcsúzzál tőlem. Azt hiszem, éppen a legjobbkor.
– Elutazol, Helen? Hazamégy?
– Hazamegyek, igen. Hazamegyek örök otthonomba.

Az első igazi irodalmi hősnő

A regény főszereplője, Jane Eyre a világirodalom felejthetetlen alakja. Ő a regényirodalom első igazi hősnője, akinek őszinte, becsületes egyénisége, méltósága és rendíthetetlen hűsége világszerte olvasók millióit ragadta magával. Az igaz szerelem diadalát hirdető, megrázó történetet Szász Imre dolgozta át a fiatal olvasók számára.

El nem avuló klasszikus, mely minden korban méltó arra, hogy gyermekeink kezébe adjuk. Gazdag érzelemvilága magával ragadja az olvasót.

Jane Eyre, a csúnyácska, ám nemes lelkű és tiszta szívű lány története szívtelen rokonai kastélyában veszi kezdetét. Innen kísérhetjük végig életútját, amely kietlen árvaházak fagyos szobáin, gazdag paloták fényes termein és a 19. századi Anglia vadregényes tájain keresztül vezet.

A bátor, megalkuvást nem tűrő Jane beleszeret munkaadójába, a gazdag Mr. Rochesterbe, aki viszonozza érzelmeit. A kor közvéleményére fittyet hányva úgy döntenek, hogy összeházasodnak.

Ám a történet még csak ekkor veszi kezdetét igazán. Megdöbbentő titokra derül fény, amely úgy tűnik, örökre megakadályozza a házasságot.

Én csak ültem, és nem szóltam egy szót sem. Ha azt hiszi, hogy én hajlandó vagyok a levegőbe beszélni vagy hencegni, majd rájön, hogy tévedett – gondoltam.
– Megnémult, Miss Eyre?
Még mindig hallgattam. Mr. Rochester kissé előrehajolt, és tekintetét egy pillanatra belefúrta az enyémbe.
– Makacskodunk? – kérdezte. És megsértődött. – Hát ezt értem. Igaza van, Miss Eyre, udvariatlan voltam, sőt kihívó hangon beszéltem. Bocsásson meg. A tény az – és ezt egyszer s mindenkorra mondom –, hogy én nem óhajtok úgy bánni magával, mint egy alárendelt valakivel. Vagyis pontosabban – javította ki önmagát –, csak annyi fölényt igényelek a magam számára, amennyi húsz év korkülönbségnek és százévnyi tapasztalatnak kijár. Ez, azt hiszem, jogos, és csakis ezen a jogon kérem most már, legyen olyan kedves, és beszéljen egy kicsit, hogy a gondolataim ne keringjenek örökösen egy tárgy körül. Már úgy érzem, hogy egy rozsdás szög van az agyamban, és mindent megfertőz.

– Én azt hiszem, uram, pusztán azon az alapon, hogy idősebb, és többet látott a világból mint én, nincs joga parancsolni nekem. Felsőbbségi joga attól függ, hogyan használja fel idejét és tapasztalatait.
– Hm! Hát ezt aztán alaposan megmondta. De nem adok igazat magának, mert helyzetemmel ez nem fér össze. Én ugyanis hanyagul, hogy ne mondjam, rosszul használtam föl időmet és tapasztalataimat. A felsőbbség kérdését tehát hagyjuk ki a játékból, de magának azért néha engedelmeskednie kell, és nem szabad a parancsoló hangtól megsértődnie. Rendben van?

Mosolyogtam, és azt gondoltam magamban: Mr. Rochester igazán különös. Úgy látszik, elfelejti, hogy évi harminc fontot fizet nekem azért, hogy parancsait teljesítsem.

A könyvtár olyan volt, mint rendesen, és a „jósnő” kényelmesen elterpeszkedett egy fotelban, a kandalló mellett. Vörös ruhát és fekete fejkötőt viselt, azaz nem is fejkötőt, hanem széles karimájú cigánykalapot, amely csíkos kendővel volt lekötve az álla alatt. Kialudt gyertya állt mellette az asztalon, ő maga a tűz fülé hajolt, és a parázs fényénél egy imakönyvhöz hasonló kis fekete könyvben olvasgatott. Motyogott magában, mint az öregasszonyok szoktak olvasás közben.
Föl se pillantott, amikor én beléptem, úgy látszott, végig akarja olvasni, amibe belefogott. Ott álltam a szőnyegen, és a kezemet melengettem.
A szalonban ugyanis messze kerültem a kandallótól, és fázott a kezem. Teljesen nyugodt voltam; a cigányasszony nem is volt félelmetes. Becsukta a könyvet, és lassan fölemelte a fejét. A kalap beárnyékolta arcának egy részét. Különös, sötét bőrű arc volt, gubancos hajfürtök lógtak ki egy fehér kötés alól, amely átfogta állát vagy inkább állkapcsát. Nyíltan, sőt vakmerően nézett a szemembe.

– Tehát a jövendőjét akarja hallani? – kérdezte. Hangja éppen olyan határozott volt, mint a tekintete, és éppen olyan durva, mint az arca.

Részlet Charlotte Bronte Jane Eyre című regényéből
Könyvmolyképző Kiadó, 2007

El nem avuló klasszikus, mely minden korban méltó arra, hogy gyermekeink kezébe adjuk. Gazdag érzelemvilága magával ragadja az olvasót.

Jane Eyre, a csúnyácska, ám nemes lelkű és tiszta szívű lány története szívtelen rokonai kastélyában veszi kezdetét. Innen kísérhetjük végig életútját, amely kietlen árvaházak fagyos szobáin, gazdag paloták fényes termein és a 19. századi Anglia vadregényes tájain keresztül vezet.

A bátor, megalkuvást nem tűrő Jane beleszeret munkaadójába, a gazdag Mr. Rochesterbe, aki viszonozza érzelmeit. A kor közvéleményére fittyet hányva úgy döntenek, hogy összeházasodnak.

Ám a történet még csak ekkor veszi kezdetét igazán. Megdöbbentő titokra derül fény, amely úgy tűnik, örökre megakadályozza a házasságot. Charlotte Bronte: Jane Eyre FOTÓ: AS -->