Lehúz, altat, befed

A sivatagi por helyett azonban a Duna-deltában a víz az úr, a természet burjánzik, a szél sivítása helyett itt a békák brekegése adja a zenei aláfestést. (És persze Lajkó Félix finom hegedűjátéka.) Mintha arról szólna a mese, hogy ezen a tájon csak egy dolog állandó: a víz, az idő, a csöndes agresszió. A gaz lehúz, altat, befed.

Mihail (Lajkó Félix) haza érkezik, mégis idegen. Testvérén és az anyján kívül senki sem látja szívesen. Nem próbál beilleszkedni, a várostól távol, a vízre építi új otthonát. Ő azonban nem az amerikai filmekből ismert pionír, Mihail az idegenné vált tájból akar ismét otthont varázsolni, abban békét találni. Húga (Tóth Orsi) talán a szabadság lehetőségét, az élet egy másik minőségét látja meg benne, amikor vele tart a vadonba. A szótlan munka közben a testvéri szeretet szerelemmé alakul.

A tragédia elkerülhetetlen. Mundruczó Kornél – ahogy például korábban a Szép napokban is – az elfojtott vagy éppen ki nem beszélt erőszak mesteri ábrázolásával végig olyan feszültséget teremt, amely mellett a költőien szép képsorok is fenyegetően tornyosulnak a nézők fölé. (A tompa fényekben tobzódó képsorok Erdély Mátyás munkáját dicsérik.)

Három nagyszerű színészi alakítást is láthatunk: Tóth Orsi a legmélyebb bugyrait tudja megmutatni az emberi kiszolgáltottságnak, az anyát alakító Monori Lili játékában pedig az a bravúr, ahogy a rideg, kimért mozdulatain olykor átragyog az anyai szeretet. Gáspár Sándor a féltékenység, az ösztönember megtestesítője, ha ő van a vásznon, szinte tapinthatóvá válik a feszültség.

Erős és szép filmet látunk, a katarzisélmény azonban nem kizárólag a vászonról érkezik. Az belülről jön, elkerülhetetlenül, ahogy tragédia közeleg. És valószínűleg ezt díjazták Cannes-ban a filmkritikusok.

Delta
(Színes, magyar-német filmdráma, 92 perc, 2007)
Rendezte: Mundruczó Kornél