Meginog a világrend

[caption id="" align="alignleft" width="465"] A majdnem háromezer emberéletet követelő támadás volt az al-Kaida hálózat igazi bemutatkozása
[/caption]Az új évezred mindenki számára azzal a képpel indult, hogy két eltérített utasszállító a New York-i Világkereskedelmi Központ két 110 emeletes felhőkarcolójába száll, majd a felrobbanásuk nyomán keletkezett tűz miatt összeomlik a két toronyház. Mindeközben egy harmadik repülőgép a Pentagon épületében landolt, egy negyedik pedig egy pennsylvaniai mezőn. A majdnem háromezer emberéletet követelő támadás volt az al-Kaida hálózat igazi bemutatkozása, amely a terrorizmust is új szintre emelte: az összehangolt, különösen kegyetlen akciókéra. Amit aztán a következő években a nyugati világ más népei is megismertek.

Balin 202-en, többnyire ausztrálok vesztették életüket, amikor egy diszkót robbantottak fel 2002-ben. 2004 márciusában Madrid legnagyobb pályaudvaránál zsúfolt személyvonatokon elhelyezett bombák követelték 191 ember életét – mellesleg eldöntötték a három nappal későbbi parlamenti választásokat. 2005 júliusában a londoni metró volt a célpont: itt 52 utas halt meg. Bár a támadások nem mind köthetők közvetlenül az al-Kaidához, egy dolog közös bennük: a célpontok olyan országok polgárai, amelyek vezetői támogatták az iraki katonai beavatkozást.

A gonosz él, és jól van

A Szaddám Huszein ellen 2003 márciusában elindított akció nem csak a terroristák ellenszenvét váltotta ki. Annál is inkább, mivel sem Washington, sem London nem tudta bebizonyítani, hogy az iraki rezsim az al-Kaidához fűződő kapcsolata révén vagy tömegpusztító fegyverekkel veszélyt jelentene a világra. A hivatalosan – a Huszein-rezsim legyőzésével – mindössze néhány hét alatt lezárt, azonban ma is majdnem 150 ezer amerikai katona részvételével zajló háború kettéosztotta a világot. Támogatói a diktátor eltávolítását emelik ki eredményként, az ellenzők viszont azt hangsúlyozzák, sem Irak, sem a világ nem vált biztonságosabbá. Szaddám Huszein élete amúgy dicstelen véget ért: majd'' fél éves bujkálás után egy föld alatti lyukban találtak rá, három évvel később halálra ítélték és felakasztották.
A terror elleni háború másik főszereplője, Oszama bin-Laden a mai napig nem került elő, és a George Bush által emlegetett „gonosz tengelyének” többi tagja is, köszöni, jól van. Észak-Korea hivatalosan ugyan felhagyott atomfegyver előállításával, a diktatúra azonban elmozdíthatatlan. Irán 2005-ben megválasztott elnöke, Mahmud Ahmadinedzsád is mindent megtesz azért, hogy magára haragítsa Bush-t és szövetségeseit.

Várat magára Kuba átalakítása is, bár a forradalom vezére, Fidel Castro 2006 júliusában Raúl öccsére ruházta hatalmát, amit 2008 februárjában a parlament is megerősített. Fidelt azóta csak kórházi ágyánál lehetett látni, a maratoni beszédek elpusztíthatatlan vezérének szelleme azonban tovább él Latin-Amerikában. Az éltanuló Hugo Chávez venezuelai elnök, aki a demokratikus szocializmus nevében 1999 óta nem csak hatalma bebetonozásában ért el példamutató eredményeket, de az Egyesült Államok legnagyobb bosszúságára két Bush-nak szóló sértegetés között rohamtempóban államosít. Különösen az ország olajkincsének kisajátítása fájó pont Washington szemében. A világ harmadik olajhatalmának számító Venezuelának viszont fellendülést hozott az olaj, amelynek hordónkénti ára 20 dollárról, 140 dollárról emelkedett az elmúlt tíz évben.

Különösen a sokkszerű áremelkedés hívta fel a világ vezetőinek figyelmét az energia fontosságára. Korábban a globális felmelegedéssel való riogatás jegyében megszülető egyezmények, főleg a kiotói jegyzőkönyv inkább a kifogáskeresés miatt okoztak fejfájást. A terjedő bioüzemanyagokról pedig kiderült: nagyobb a kára, mint a haszna annak, ha kenyér helyett benzin készül a búzából. A rövidtávú következmény már 2008-ban is érezhető volt: az üzemanyagok és az élelmiszerek ára sajátos versenyben száguldott a csillagos ég felé.

[caption id="" align="aligncenter" width="465"] Az újjáéledő Oroszország, s Putyin erejével Európa is tisztában van
[/caption]A medve és a sárkány erőre kap

Az sem segíti a helyzetet, hogy az olajban gazdag Közel-Kelet távolról sem az a stabil és Amerika-barát régió, ahogy azt Washingtonban látni szeretnék. Moszkvában viszont elégedetten dörzsölik a tenyerüket a helyzetet látva. Főleg Vlagyimir Putyin, aki idén májusig Oroszország elnökeként, azóta miniszterelnökeként áll páratlan ásványkinccsel rendelkező országa élén – és ki is használja ezt. A 2000 elején hivatalba lépő Putyin először is a zavaros kilencvenes évek nem kevésbé sötét üzletei nyomán óriási vagyonokat felhalmozó, és ebből politikai karrierre áhítozó oligarchákat távolította el. Változó, ebből ki hogyan lábalt ki: a Jukosz energiaóriás multimilliárdos vezetője, Mihail Hodorkovszkij egy szibériai kényszermunkatáborban tölti kilencéves, adócsalás miatt kiszabott büntetését, a távollétében hat évre ítélt Borisz Berezovszkij menedékjogot kapott az Egyesült Királyságban, barátja, Roman Abramovics pedig ugyanitt megvette a Chelsea futballklubot. Putyin két legyet ütött egy csapásra: az 1998-es krízis után tisztába tett orosz gazdaság erőre kapott, és a földgáz- és olajkincs is megbízható kezekbe került. A GDP felét kitevő bevételek megszerzéséért Putyin a zsarolástól sem riadt vissza: 2006 januárjában például a Gazprom egy árvita hevében egyszerűen leállította a földgázszállítást a szovjet tagköztársaságból Viktor Juscsenko elnök révén Nyugat-baráttá avanzsált Ukrajna felé.

Az újjáéledő Oroszország erejével Európa is tisztában van. Így hol kényszeredett mosollyal, hol szúrós tekintettel néz a csecsen, vagy újabban a grúz konfliktus miatt Moszkvára, hátat fordítani azonban nem mer neki. Nem kevésbé ellentmondásos az európaiak viszonya Pekinggel. Hiszen hiába lóg még mindig a Tiltott város kapuján Mao Ce-tung óriás portréja, és hiába törnek le a kommunista rendszer katonái minden kormányellenes megmozdulást, Kína a világ legnépesebb országa, amely látványos fejlődése révén a legnagyobb piaccá válhat. Igaz, a „kínai piac” egyelőre egészen más jelentéssel bír sokak számára, Peking azonban mindent megtesz azért, hogy országa ne csak az egész világot elárasztó olcsó gagyiról legyen híres, hanem minőségi termékekről is. És ezt nem csak az idei olimpia nézői láthatták: a nyugati vezetők egymásnak adják a kilincset Pekingben – nem túl határozott bírálataikat pedig megtartják saját választóiknak.

Aki saját maga ellensége

Megahatalom sem kell azonban ahhoz, hogy az európai vezetők ne legyenek képesek közös nevezőre jutni. Az iraki beavatkozást támogató London, illetve az ellenzők Párizs és Berlin által vezetett táborának vitája is megmutatta: hiába ácsingózik világpolitikai szerepre az Európai Unió, ha ennek legfőbb akadályát saját tagországai jelentik. Az sem könnyíti a helyzetet, hogy a közösség 15-ről 2007-re 27 fősre duzzadt. Az euró 2002-es bevezetése, majd a 2004-es és 2007-es csatlakozási ünnepségek után ugyanis kiderült: ennyi különböző véleményt nem lehet kordában tartani. Ha mégis sikerül megegyezni legalább az új játékszabályokról, azt (legyen szó európai alkotmányról vagy csak újabb alapszerződésről) azt Európa egymást és Brüsszelt sem igazán kedvelő népei vétózzák meg.

[caption id="" align="alignleft" width="465"] Bővelkedett tragédiákban az elmúlt évtized
[/caption]Az EU megtorpanását látva aligha lehet sikeresnek tekinteni a bővítést, ám ez csak a látszat: az unió még mindig csábító. Elég a volt Jugoszlávia országaira gondolni: EU-források, majd a tagság ígérete is kellett ahhoz, hogy a volt tagköztársaságok szorosabbra fűzzék kapcsolataikat, de abban is szerepet játszott, hogy a kilencvenes évek véres konfliktusai lassan elrendeződjenek. Koszovóban pedig, ahol 1998-1999 fordulóján még egymillió albánt kényszerített menekülésre Szlobodan Milosevics rezsimje ma már az uniós EULEX egység tart rendet. Öröm az ürömben, hogy a függetlenségét idén februárban kikiáltó köztársaság jogállásáról nem sikerült egyezségre jutniuk a 27-eknek. De ez inkább őket minősíti.

Sikerült-e a megosztott világnak bármiben egységet mutatni az elmúlt évtizedben? Igen, ám egy természeti katasztrófa kellett hozzá. 2004 karácsonyán egy földrengést követően szökőár pusztított az Indiai-óceán térségében. Az áldozatok száma jócskán meghaladta a 200 ezret, a főszezonban ott üdülő többségében európaik közül kilencezren vesztették életüket. A tragédia páratlan összefogásra késztette az egész világot: több mint tízmilliárd dollár gyűlt össze mára, jórészt magánszemélyek adakozásából. A nagy felbuzdulás után az már keveseket foglalkoztat, mennyi jutott el a megfelelő helyre. A korrupció leküzdése azonban a következő évtized nagy eseménye lehet.